8. Bejegyzés

Kedves Naplóka!

Nos, arra gondoltam, hogy megosztok veled dolgokat a hétköznapjaimról, nem tudom, hogy mit vélekedsz erről, de így lesz. Remélem, nem baj.

Igazából még nem tudom teljesen, hogy hogyan kezdjek bele a mai mesémbe, így inkább kibeszélem azt, ami két napja történt velem. Igen, még mindig arról beszélek, hogy Choi Minho magáévá tett. Egyszerűen akaratom ellenére. Na jó, be kell vallanom, hogy én is akartam. Nagyon is. És szuper volt. Csak hiányzott Minho. Ma beszéltem vele, és komoly volt. Elfoglalt, elkalandozott. Ez valahogyan lelombozta a kedvem. Nem volt rám ideje, azaz, nem akarta, hogy legyen rám ideje. Ez pedig elkeserített. Ő ment a Music Core-ra, vagy arra készült, vagy akármi, csak ne kelljen velem lennie. Kicsit olyan volt, mintha megbánta volna az egészet. Jongin mindenről tud. Neki el mertem mondani, bár lehet, hogy jobban tettem volna, ha inkább csendben maradtam volna. Mikor elmondtam neki, nem szólt semmit, de a szemei azt sugallták, hogy csalódott bennem, mert magamat aláztam meg. Szóval át kellett gondolnom az egészet, és tudod, mire jutottam? Semmire. Egyszerűen nem tudom, hogy melyik út a helyes. Mert vissza akarom kapni Minhot, de nem alázhatom meg magam. Neki nem akkor kellek, ha megkapható vagyok. Még anno sem azért szeretett belém. Hanem mert esélytelennek tűnt az egész. Elvégre nekem is az volt. Még a mai napig sem értem, hogy hogyan szerethetett belém. De büszke vagyok arra, hogy járhattam vele. Csak elrontottam. Nagyon elrontottam. Ma tudod, hogy mit álmodtam? Nagyon érdekes volt. Majd elmesélem, rendben?

Sose legyél szerelmes, mert csak pofára eshetsz. Mondjuk ez volt az első szerelem... talán ideje volt túllépni, nem? Ezt a doktor úr mondta. Nem én, azért ilyen zseni még nem vagyok, maximum őrült.

Komolyan egy könyvnek adok szerelmi tanácsot?! Olyan idióta vagyok! Tényleg kezdek begyepesedni, és a végén majd lesz tíz macskám a kis garzon-lakásomban. Mert szerelmes úgyse leszek soha senkibe, legfeljebb Minhoba, de ő meg mát nem szeret...

Na, azt hiszem, kezdem a mai napomat, mert Key hamarosan végez mindennel, azt pedig nem szeretném, hogy meglásson téged.

Mi a fene van velem?! Mi?! Miért megkönnyebbülés az, hogy írhatok neked?

Miért nyugszom meg olyankor, amikor néhány oldallal több lesz benned?

Kezdem magam őrültnek képzelni, és senki nem hiszi el, hogy tényleg az vagyok. Ellenben én tudom, hogy bediliztem. Elvégre jobban ismerem magamat, mint valaki más, nem?

Pedig múltkor kaptam bátorító beszédet. A pszichológusomtól. Azonban most nem erről akarok mesélni.

- Taemin-ah? - ma jön az agyturkászod, ugye? - Key letette a reggeliket az asztalra. Mindenki szépen kibontogatta a kicsi ételhordókat, és nekiálltunk enni. A mai reggelink: tojásrántotta fehérjéből, pici sárgájával, de az nem is nagyon volt benne, csak egy nagyon minimális. Ehhez kettő koktélparadicsom, egy szelet sajt, és kimcsi, mert az elengedhetetlen egy koreainak. Mindehhez latte volt innivalónak.

- Ma jön, igen - biccentettem. Az evőeszközeimet felkapván nekiláttam enni.

- Az jó, nálam tegnap volt - szólalt meg Minho a reggelijét eszegetve – eddig hülyeségnek éreztem, de kiderült, hogy egészen hasznos tud lenni.

- Miért, depressziós vagy? - vontam fel a szemöldököm.

- Ja, túlságosan is - kissé ironikusan válaszolt. Oké, értem én, hogy nem kedvel, de azért nem kellett volna ilyen bunkónak lennie.

- Kapd be... - morogtam. Minho már éppen szóra nyitotta volna a száját, de Onew akcióba lépett. Tenyere az asztalon landolt, de olyan erővel, hogy azt hittük, beszakad a fadarab. Hirtelen mindenki elnémult. Esküszöm, ilyen csend még soha nem volt SHINee-dormban. A leader hol rám, hol a társamra pillantott, szemeiben a szégyen csillant fel. Egyből lesütöttem a szemeimet. Igaza volt, nem érte meg vitatkozni a semmin.

- Az életemet adnám egy tál ramyum-ért - sóhajtott Jonghyun. A ramen és ramyum és effélék tiltottak voltak a számunkra, így elég nagy hiányt szenvedtünk ezekből. Minho különösen, mivel neki a ramyum volt a kedvenc étele.

- Én már egy tál bolonyaiért is eladnám a lelkem - ez volt Key.

- Na jó, mi lenne, ha ma este rendelnénk valami olyat, amit ételnek is nevezünk? - pillantott fel Jonghyun.

-Ez is étel - jelentettem ki, mire mindenki gyilkos szemekkel nézett rám. Huppsz? Valami rosszat mondtam volna?

- Igen, kecskéknek. De mi emberek vagyunk, és néha kell valamire való ételt is ennünk. Ugyanis én nem vagyok kecske... - Jonghyun folytatta volna. Nagyon fellelkesült, az tény. Azonban Onew felemelte a két tenyerét. Gondolom, ő is mondani akart valamit, ezért elővette a telefonját, és írni kezdett azon. Addigra minden megállt. Szerintem még levegőt is elfelejtettem venni.

Onew megmutatta a szövegét Jonghyunnak, aki elmosolyodott. Kíváncsian néztünk rá.

- Igen, mivel kiskutya vagyok - magyarázta. Mindannyian elmosolyodtunk. Jinki humora még mindig a régi volt, és a beszólásait csak azért is elmondta nekünk. Vagy leírta, hogy pontosítsak.

- Ez aranyos - mosolygott Minho. Olyan régen láttam már ezt a gesztust az arcán, hogy már hiányzott.

- Az - biccentettem.

- Nos, a kiskutyáknak meg kell étel nevű izé is. És ma alapból ünneplünk, szóval este rendelünk olasz étteremből tésztát Kibumnak, Onew kap egy vödör csirkét abból a csirkézőből, én eszem egy tál svéd húsgolyót, Minho kap ramen-t a japán étteremből, Taemin meg steak-et. Megfelel? - a végén elégedetten körbenézett. Kicsiny társaságunk minden apró tagja lelkesen bólogatott. Amúgy kicsit olyan érzésem van, mintha majdnem minden naplóbejegyzésem kaja közben lenne. Egyébként, gondolom, hogy tudod, nem írok mindennap beléd, csak időnként, amikor valami fontos dolog történik. A mai bejegyzés meg sem akart történni, de a sors úgy kívánta. Meg az ünnepség.

- Mit ünneplünk? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Ismét úgy néztek rám, mint egy egyetemes hülyére. De jó...

- Nem tudod? - Key értetlenül vonta fel a sebes szemöldökét. Nos, ciki, nem ciki, nem tudtam.

- Nem.

- A szülinapod - kapott be egy falat rántottát Minho. Elkerekedtek a szemeim. Hogy mi?! Ma volt a szülinapom?!

- Elfelejtetted, mi? - Jonghyun elmosolyodott.

- El - sütöttem le zavartan a szemeimet.

- Igazából sejtettük. Túlságosan el voltál foglalva az albumocskáddal - ez Minho volt. Ki más? Ki más köt bele még abba is, hogy hogyan lélegzem.

- Bocs, hogy kellemetlenséget okoztam neked - forgattam a szemeimet. Inkább ettem tovább a trutyimat. Nem sok íze volt, és mi tényleg kiskutyák vagyunk, igenis kell valami étel, mert ezt nem lehetett annak nevezni.

- Szerintem adjuk oda az ajándékokat - kacsintott Key. Mindenki felállt, kivéve persze én, mert nekem nem kellett jelen lennem az ajándékok kirángatásakor. Én inkább ettem csendben. Biztos hülyének néz most mindenki. A szüleim is hívhattak már...

Basszus, a szüleim! Gyorsan kikaptam a telefonomat a zsebemből. Ez az a szám volt, amit a szüleimen, meg a bátyámon kívül senki nem tudott. Minhonak szoktam rajta küldeni reggeli SMS-eket, mert ha reggelre nem kap üzenetet valakitől, akkor szomorú lesz. Még most is küldök neki minden reggel, ez egyfajta szokás lett.

Meglepetten tapasztaltam, hogy még semmi SMS nem jött mára. Talán még aludtak mind a hárman? Kizárt!

A fiúk ekkor megjelentek, és szülinapi dalokat énekeltek nekem. Olyan aranyosak voltak. Key tartott a kezében egy kicsi dobozkát, de azon kívül semmi nem volt senkinél.

- Nos, tortát nem kapsz, de este ehetsz steak-et - a dal végén Jonghyun rám kacsintott. Szinte tudtam, hogy felcsillantak a szemeim. Nem mintha erről nem tudtam volna, de hát na! Mármint a kajákról.

- Tessék, ezt Jonghyunnal adjuk közösen - Key felém nyújtotta a dobozkát, amit átvettem. Izgatottan nyitottam ki. Most őszintén? Nekem már nem jelentett sokat a születésnap. Semmivel nem volt különlegesebb a munkanapnál. Maximum a fejemhez vágták, hogy éljek sokáig.

A dobozkában egy menő fülbevaló volt, fekete, kereszt formájú. Azokat nagyon szerettem, így tényleg örültem ennek. Az árát meg se merném kérdezni, mert egy elég drága boltból rendelték.

- Köszönöm - azonnal felálltam, és megköszöntem ezt a meglepetést. Nagyon rendesek voltak, hogy legalább ők nem felejtették el a születésnapomat.

- Szeretlek titeket, köszönöm, hogy nem felejtettétek el - mindenki felé fordulva

- Mi nem egészen ilyen ajándékot adunk neked - Minho megköszörülte a torkát. Jaj, tényleg! Hát,a fülbevaló az csak a szerelmesektől volt! Tényleg!

- Igazán? - felvontam az egyik szemöldökömet. Valamiért Minhoból kinéztem, hogy a képembe nyom egy tortát, vagy valami olyat, amit lehetetlenség egyből leszedni. Bár, ha Onewval szövetkezett, akkor csak nem lehet olyan gonosz...

- Nos, először is, mára Key megy pszichológushoz, mert a tiédet átraktuk holnapra - Jonghyun felolvasta Jinki szövegét. Őszintén meglepett a dolog. Mit terveztek ezek?

- Másodjára meg bemész az SM-be, mert oda szerveztünk neked egy kisebb bulit. Kai van ott, Leo, a baráti köröd nagyjából, meg a családod. Egy óra múlva kezdődik, szóval siess - mondta Minho. Elkerekedtek a szemeim. Komolyan ilyen rendes volt?! Vagy csak nem vett nekem valamit, és Onew hagyta, hogy úgy csináljanak, mintha közös lenne az ötlet?

Nem, Minho sosem gonosz ennyire. Biztos ő szervezte le az egészet. Onew meg kitalálta. Igen, ez így reális.

Meghajoltam.

- Köszönöm.

- Ne köszöngess. Ölelést kérünk mind a négyen - kacsintott Jonghyun. Egy kicsit megijedtem. Nem tudom, hogy megölelhetném-e Minhot. Valahogy az nem jött össze a fejemben. Elvégre Minho utált, és ezt néha elég nyilván valóan ki is jelentette, vagy jelezte az embereknek.

Végül a szeretetem döntött, és magamhoz szorítottam Keyt. Visszaölelt, pontosan úgy, mint mindig. Olyan volt, mint az anyukám ölelése. Biztonságot nyújtott a számomra. Aztán jött Jonghyun. Az ő ölelése olyan volt, mint egy testvéré. Inkább gyengédebb, de odaadó volt ugyanúgy. Onew ölelése ezzel ellenben határozott volt. Egyből jelezte a felsőbbrendűségét, de az odaadását, törődését és szeretetét is. Olyan volt, mintha az édesapám lett volna.

Aztán jött Minho. Félénken hajoltam bele az egykoron biztonságot rejtő karjaiba, amelyek összezáródtak, mintha bezárt volna egy börtönbe, amelyből sosem lehet kijutni. Erős volt, és biztonságot adott nekem. Ezzel párhuzamban megcsapott a menyei illata, puha bőre pedig az enyémmel érintkezett. Minho egy tökéletes férfi volt a számomra, és é őt hagytam veszni. Azt hiszem, ezt soha nem fogom magamnak megbocsájtani.

- Boldog szülinapot, Kölyök – duruzsolt a fülembe. Egyből libabőrös lettem. Vajon direkt csinálta ezt velem? Remélem, nem.

- Köszönöm – mosolyogva elengedtem őt. Minho visszamosolygott azzal a tökéletes vigyorával. Miért volt ennyire ellenállhatatlan?

- Nincs mit. Remélem, jól fogod magad érezni – gyorsan kacsintott egyet, aztán besétált a szobájába. A többiek is lassan szétszéledtek, Onew a nappaliba ment tévét nézni, Key bepakolt a mosogatógépbe, Jonghyun meg Jinki mellett ülve dalszövegeket írogatott.

- Taemin-ah? Rémlik, hogy kértél tőlem egy dalt még egyszer? – pillantott rám hirtelen. Biccentettem. Naná, hogy emlékszem, meg akartam lepni még tavaly Minhot egy mini albummal, amire számokat éneklek fel neki. Újakat, meg régieket is. A kedvenc számaival akartam meglepni, de akartam egy különleges számot is. Nos, azt már régebben odaadta, én pedig megkértem, hogy hadd lehessen rajta az albumomon.

- Persze, a Pretty Boy. Mi van vele? – értetlenül néztem rá.

- Hogy haladsz vele? – izgatottan ragyogtak fel a szemei. Oké, utálta az albumomat, gondolom, ez evidens volt. Azonban arra büszke volt, hogy a száma felkerült a művemre.

- Ja, az lesz a duett – halványan elmosolyodtam, de szegény Jonghyun eléggé elfintorodott. Biztos ő sem rajongott azért, hogy nem Minho a partnerem, hanem Kai. Nos, én se teljesen, de nem lehetett bandán belül választani. Nem tehetek erről, hát na!

- Értem. Majd mutasd meg a demo-t.

- Azt megígérhetem – mosolyogva válaszoltam, ezek után bevonultam a szobámba készülődni. Nem is tudtam elképzelni, hogy mit vegyek fel. Normális esetben minden ruhámat már megterveztem előre, de ez jelen helyzetben lehetetlen volt, ugyanis gyorsan kellett kitalálnom valamit. Feketében menjek? Esetleg fehérben?

Rengeteget válogattam a ruháim között.

Végül egy egyszerű fehérnél maradtam, farmerral, meg bemegyek papucsban. Majd ott átveszem valamelyik cipőmre. Igen, ez így lesz. Gyorsan felkaptam a fehérneműt, a nadrágot, meg a felsőt, amikor kopogtak.

- Gyere - kiáltottam, mire kinyílt az ajtó. Minho bedugta a tökéletes buksiját az ajtón. Mi a francokat akart?

- Kész vagy? - kérdezte. Értetlenül pislogtam rá, nem igazán tudtam ezt most hova tenni.

- Igen. Már csak az utolsó simítások vannak hátra - biccentettem. Most nem akartam vele bunkó lenni, meg szerintem ő sem velem, elvégre születésnapom volt. Szerintem ez érthető indok lett.

- Elviszlek kocsival, és ha akarod, akkor érted is megyek. Csak hívj, ha induljak el - mondta. Teljesen összezavart, és azt se tudtam, hogy most mit mondjak, mert oké, rendes volt tőle ez az ajánlat, de nem tudtam, hogy el merjem-e fogadni. Elvégre az exe voltam, meg ő is az enyém.

- Izé... köszi - dadogtam. Tisztára úgy éreztem magam, mint amikor még középiskolában udvarolgattunk egymásnak. Ha hozzám szólt, elvigyorodtam, zavarban voltam. Azonban utáltam, hogy még most is így reagáltam mindenre.

- Nincs mit - arcára kiült egy hibátlan, Choi-féle vigyor. Egyem meg, de aranyos volt! Szívem szerint megöleltem volna őt, de nem tehettem.

- Figyelj, öt perc múlva mehetünk - mosolyogtam rá. Annak ellenére, hogy milyen viszonyban voltunk egymással, elég értelmesen is el tudtunk néha beszélgetni.

- Sima öt perc, menyasszonyi, vagy Taemines? - kérdezte mosolyogva. A fejemet megrázva sóhajtottam. Túl jól ismert.

- Sima öt - ment a válasz. Minho biccentett, és kiment. Valóban, néha nagyon sokat tudtam tollászkodni. Ez vitathatatlan volt, Minho mindig is sokat viccelt azzal, hogy tovább készülődöm, mint egy menyasszony. Volt benne valami...

Azonban most tényleg gyorsan összekaptam magam. Már szerettem volna találkozni a csipet-csapattal. Meg akartam ölelni végre a családomat, meg egy kicsit engedni a hétköznapokból, és az olyanokkal foglalkozni, ami kell az emberi szervezetnek. Szóval, nagyon izgatott voltam a dologgal kapcsolatban. Még utoljára belenéztem a tükörbe, majd miután megállapítottam, hogy zseniálisan festettem, mint mindig. Ezek után kisétáltam a szobámból. Sofőröm már az ajtóban várt, nagy szemeivel kíváncsian figyelte minden mozdulatom.

- Komolyan papucsban jössz? - vonta fel a szemöldökét döbbenten, mintha éppen most döntöttem volna meg Einstein relativitás-elméletét.

- Igen, baj? - kérdeztem. Minho megvonta a vállát. Szerintem neki nem kellett volna azzal, hogy miket hordok, hogyan, vagy miért, elvégre már csak egy csapattárs volt nekem.

- Csak azt hittem, elfelejtetted átváltani - mondta, miközben kinyitotta az ajtót. Illedelmesen maga elé engedett, mint mindig. Szépen elindultam lefelé, Minho meg jött mellettem.

- Tudod, örülök, hogy barátok maradtunk - mondtam ki hirtelen őszintén. Így is éreztem. Szerettem Minho barátja lenni, bár a szeretője jobban. Azonban nekünk most ez jutott.

- Nem mintha lenne sok választásunk - unottan vállat vont, majd kinyitotta az autót, és beült.

Izgatottan huppantam be mellé. Azért kíváncsi voltam, hogy vajon mit szervezett le Onewval.

Megcsókoltam volna, de nem lehetett. Ilyenkor hiányzott. Sokkal jobb lett volna, ha inkább utál, leköp, belém rúg. Ez borzalmasabb volt mindennél. Elvégre olyan volt, mintha minden rendben lett volna. Csak semmi nem volt. Nagyon remélem, hogy holnap ez meg fog változni. Komolyan jobban érzem magam akkor, amikor utál, mert ez így nagyon rossz...

- Hyung? - felé fordultam. Muszáj volt vele beszélnem. Egyszerűen muszáj volt.

- Mondd.

Kicsit fájt, hogy rám se nézett, de azt hiszem, már megszoktam.

- Köszönöm... és sajnálom, hogy így végződött - lesütöttem a szemeimet. Tényleg sajnáltam. Nagyon is. Vissza akartam őt kapni, bár ez lehetetlen volt.

- Én is - mondta tömören. Jó, sosem volt a szavak embere, de most azért igazán mondhatott volna többet két szónál - amúgy nincs mit.

Ezek után inkább csendben maradtam. Ez a beszélgetés elég kínosra sikeredett, mondanom se kell...

Az SM előtt kirakott, jó szórakozást kívánt, mintha minden rendben lenne, aztán elment, mintha nem is ismernénk egymást.

Lehajtott fejjel mentem be a vállalatba, hogy megünnepelhessük a születésnapomat. Évek óta az elsőt Choi Minho nélkül...

Remélem nem baj, hogy ezt nem osztom meg veled. Én is sajnálom. Most viszont nincs hozzá kedvem. Amúgy egész jó volt, nagyon élveztem, és egy picit el tudtam szakadni a szörnyű valóságtól.

Tudod, jól esett. Már kellett egy kis kikapcsolódás Minho után, és ez pont megfelelt.

Most pedig elteszlek, mert azt hiszem, pihenni fogok. Jó éjt!

7. Bejegyzés

A táncteremben a tanárom lelkendezve köszöntött, és már neki is láttunk a bemelegítésnek. A háttértáncosok ezzel rég végeztek, így csak ketten csináltuk a tipikus mozdulatokat, amik többek között hajlongásokból álltak. Egyszerűen nem tudtam nem Minhora gondolni, aki ilyenkor mindig mögém állt, hogy lássa a szerelő-dekoltázsomat. Mostanában bezzeg nem. Sőt, konkrétan le sem tojta a fejem.

- Állj - a menedzser felállt a székről, így a zene elhalkult, és mindenki rá figyelt.

- Valami baj van? - kérdeztem. Choi Jin kedvenc szórakozása az volt, hogy leállított gyakorlásokat, kiszaladt ennivalóért, majd visszajött "röhögni". Néha, a hitelesség kedvéért popcorn-t hozott.

- Igen. Nem koncentrálsz. Taemin, a munkahelyeden vagy, és dolgozol. Tessék elfelejteni a magánéleted. Én sem beszélek neked a feleségemről, te se nyavalyogj, rendben? Na, csukd be a szemed - a végén felsóhajtott. Behunytam a szemeimet.

- Megvagyok - mondtam.

- Most képzelj el egy mezőt, szivárvánnyal, csokitóval, meg nyuszikkal. Ez vagy te.

Hát, ezzel nem teljesen értettem egyet, de megtettem. Elképzeltem a csokitavat, a zöld mezőt, meg minden ilyet.

- Megvan.

- Remek. Most jön a problémáid okozója. Ott ül a fűben.

Odaképzeltem Minhot, aki rám mosolyog, és integet nekem.

- Ott ül - válaszoltam neki.

- Remek, most fogd az AK-47-esed, ami az öveden csüng, és lődd péppé.

Kipattantak a szemeim.

- Ki van csukva - jelentettem ki határozottan. Nem fogom lelőni Minhot, az lehetetlennek minősült.

- Lődd le, mert nem figyelsz - fújtatott elégedetlenül a menedzser. Csak a fejem ráztam.

- Nem. Akkor rosszabb lenne - magatehetetlenül suttogtam. Ha lelőném Minhot, akkor ő meghalna. Ha pedig Minho meghal, akkor lelkileg én is.

- Akkor koncentrálj, vagy lelövetem veled - igyekezett megzsarolni, de nem tudom, hogy ez mennyire sikerült neki. Nem tudná velem lelövetni Minhot. Nem hagynám.

- Nem kell. Figyelni fogok, elnézést - ekkor meghajoltam, hogy hitelesítsem magam. A menedzser bólintott, aztán visszaült a helyére. A zene újra felzendült, és táncolni kezdtem. Egyre jobban ment már a gyakorlások miatt, és tényleg büszke voltam magamra, amiért viszonylag hamar betanultam a táncokat. Jó, nem ment még profi szinten, meg az oktató nélkül sem, de azért igyekeztem. Tényleg hatott rám Choi Jin zsarolása, mert jobban igyekeztem a tánccal, hogy ne kelljen lelőni a szerelmemet.

Mert szerelmes voltam még belé. Amúgy is ő szakított velem, nem én vele.

Mindegy, ez részletkérdés volt.

A lényeg annyi, hogy nagyon jól éreztem magam ezen a próbán. A háttértáncosok remek vicceket meséltek a szünetekben, így szinte kipihenve indultam haza. Mondanom sem kell, hogy hamarosan Youngmin is eljön megnézni engem, meg a táncomat. Mindig ezt csinálta. Ellenőrzött mindent, hogy szalonképes-e, vagy sem. Emellett tudni kellett róla azt is, hogy mindenbe imádott belekötni. Számára nem volt olyan, hogy hibátlan, tökéletes vagy jó. Számára elfogadható meg nem is olyan pocsék, mint gondoltam létezett.

Nehéz egy olyan főnökkel együtt dolgozni, aki soha semmivel nem volt megelégedve. Egyébként Minhot gyakran a sírba vitte a megjegyzéseivel. Tényleg nem értettem, hogy hogyan bírta a drága.

A próba végén hazamentem. Igazából sokkal higgadtabban és kipihentebben éreztem magam, mint reggel. Már nem is volt olyan rossz az, hogy ez volt az eljegyzésünk egyik évfordulója.

- Szia - amint beléptem, azonnal belefutottam Minhoba. Gratulálok, Taemin, így kell ezt.

- Szia - halványan elmosolyodott, amitől kicsit megijedtem. Ó, jaj, mit tehetett ez, amíg nem voltam itthon?! - milyen napod volt?

- Hosszú, de élveztem. Tele vagyok energiával. Legalábbis úgy érzem. Neked?

- Egész jó. Nagyjából semmi nem történt - vállat vont, mire biccentettem.

- Többiek?

- Onew orvosnál, Key vásárol, Jonghyun a nővérénél van.

Biccentettem.

- Oké - kicsit kellemetlenül éreztem magam kettesben vele, de inkább nem szóltam semmit.

- Izé... boldog évfordulót - halványan rám mosolygott, én meg viszonoztam. Azért rendes volt tőle, hogy emlékezett rá, még akkor is, ha semmi haszna nem volt már.

- Neked is - ezek után levettem a papucsomat. Most hirtelenjében hiányzott az, hogy járjunk. Szóra nyitotta a száját, de végül inkább hallgatott. Némán kibandukolt a konyhába. Szóval én a nappaliba mentem. Lehuppantam a tévé elé, és nézni kezdtem valamit. Igazából lehet, hogy tanulnom kellett volna, de olyan szinten nem volt most kedvem az egyetemhez, hogy azt nem lehetett elképzelni. Nyugalmat akartam a mai napra. És majdnem sikerült is. Csak egy bizonyos zavaró tényező megakadályozott ebben. Minho. Pontosan, ő. Immáron több mint egy hónapja külön voltunk, és őszintén nem lepődnék meg, ha ez az egy hónap igazából három lenne.

- Kérdezhetek valamit?

Összerezzentem. Minho nagyon váratlanul termett mellettem, amit nem is értettem teljesen, hogy hogyan és miért tette.

- Már megtetted - megvontam a vállam. Vajon milyen bunkóságot rejtegetett a mai napra?

- Nagyon vicces. Akkor kérdezek egy másikat is - unottan felsóhajtott - neked nem hiányzik?

- Mármint mi? - értetlenül pillantottam rá. Minho arca egyből elvörösödött, ráadásul a tekintetem is kerülte.

- Nagyon kínos... - zavartan megvakarta a tarkóját, ezek után halkan kimondta azt a két szót: - a szex.

Oké, megrémültem a kérdéstől, és nem is tudtam mire vélni. Visszapillantottam a tévére.

- Kicsit - őszinte voltam vele... valamennyire... igazából nagyon hiányzott.

- Ja, Jonginnel kidugod magad? - kicsit gunyoros volt a hanglejtése.

- Ha azért jöttél, hogy bunkóskodj, akkor mehetsz is.

Minho leült mellém. Már tudtam, hogy mire is ment ki a játék, és bár utálom bevallani, neked elmondom, hogy valahol titkon reméltem, hogy az lesz, amire gondoltam. Még akkor is ha ez elég lehetetlennek tűnt.

- Ez most hülyén fog hangozni, de... lenne kedved...? Érted... semmi csók, meg ilyenek... - össze-visszadadogott. Oké, meglepett a dolog. Nem igazán hittem volna, hogy tényleg ezt megkérdezi. Egyszerűen hihetetlenül hangzott tőle. Először azt is hittem, hogy csak azt hallottam, amit akartam, és nem is azt, amit mondott. Esetleg lehet, hogy ő másról beszélt, és szex helyett kekszet mondott, csak nem hallottam rendesen.

- Mi? - kérdeztem döbbenten, miután felé fordultam.

- Semmi, felejtsd el - elpillantott. Egyszer megverem ezt a pasit.

- Azt mondtad, hogy lefeküdnél velem?

- Azt - hirtelenjében inkább mégsem állt fel a kanapéról.

- Miért nem kéred meg az egyik csajt? - értetlenkedtem. Nos, az SM egy speciális szervezet volt. Míg a YG nem engedte, hogy különböző nemek között létesüljön nemi kapcsolat, így nem áll fenn a nem kellő "fattyú" felbukkanása, és a munkatársaknak több munkát ad inkább, hogy elfelejtsék ezen szükségleteiket, az SM speciális nőket alkalmaz erre a célra. Magyarán: személyre szabott kurva. Nagy ötlet, nem tagadom, de kicsit furcsának tartom, hogy erre van kiadása. Mondjuk, bevétele is, mert a csajokhoz beenged idegen, milliomos fickókat is, ami nem kevés pénzt hoz az üzletnek. Általában, ha valakivel komoly a kapcsolatunk, és eljutunk arra a szintre, akkor azt kérvényezni kell a vállalattól, hogy lefeküdhessünk. És be kell vallani, mind Sooman, mind Youngmin jobban szereti az azonos nemű párokat. Ott legalább száz százalékos a védelem a gyerek ellen. Jogos.

- Mert veled szoktam meg, és miért ne csinálhatnánk? Neked is kell, nekem is. Ez csak... izé... szimbiózis...

- Az mi? - ráncoltam a homlokom. Valahonnan ismerős volt, de nem tudom, honnan. Na, lehet, hogy valami alapfogalmat nem tudtam? Miért érzem úgy, hogy most ki fog röhögni?

- Fuh, na várj - kicsit elgondolkozott. Kifogtam rajta? De akkor minek használ olyan szavakat, amiket nem is ismer? - például nagyon sok élőlény él szimbiózisban. Mondjuk, van egy fa, meg egy... mondjuk egy jószívű kertész. A kertész gondozza a fát, vigyáz rá, nem hagyja, hogy elkapjon valami betegséget. Cserébe a fa ad neki valamit, mondjuk egy almát. Szóval, a fa egészséges marad, a kertész meg tud enni almát. Érted? - néha mozdulatokkal bizonygatta az állításait. Ez egy elég egyszerű példa volt, azt hiszem.

- Tehát mindkét fél nyer - összegeztem. Minho biccentett.

- Örülök, hogy megértetted - csapta össze mosolyogva a tenyereit. Nagyon rendes volt, hogy elmagyarázta, de ez kivételes alkalomnak minősült.

- Köszi, hogy elmagyaráztad.

- Nincs mit, bár elég nehéz volt annyira lebutítanom, hogy te is értsd.

Elkerekedtek a szemeim. A kurva anyádat, Minho!

- Menj a... - és folytattam volna a dühkitörésem, de a szavamba vágott.

- Na, akkor dugunk, vagy sem? - pillantott rám. Felsóhajtottam. Ezt így még sosem hallottam tőle. Ő mindig olyan finom volt, lágy, és kedves. Bezzeg most...

Azonban igaza volt. Dugni akartam. Vele. Ha meg neki én kellettem, akkor azonnal rá is bólintottam a kérdésére.

- Évfordulós ajándék? - halványan rámosolyogtam. Még én sem hittem el, hogy Minho meg én azt fogjuk csinálni. Szóval, érted, AZT.

- Legyen évfordulós ajándék - biccentett. Arcán megjelent egy halvány mosoly, ami még mindig nagyon jól állt neki. Túl jól. Még mindig olvadtam a látványától, mert őrülten szerelmes voltam ebbe a pasiba itt előttem. Csendben felálltunk a helyünkről. A volt szobánkba vonultunk, ahol most Jonghyun aludt helyettem. Mikor beléptem, kicsit idegennek éreztem ott magam. Az ágyunk szét volt tolva, a régi, 2min-es képeink le voltak cserélve SHINee-sra, ami nem baj, csak olyan hiányérzetem lett. A cuccaim meg Jonghyun cuccaira lettek lecserélve, de ennyi. Sőt, szerintem a viták sem voltak olyan orbitálisan nagyok, mint velem, mert Jonghyun rendet tudott tartani maga körül, míg velem folyton zsörtölődött Minho. Olyan volt, mint egy tipikus házisárkány.

- Na, meglepődtél? - elégedetten becsúszott mögöttem. Őszintén? Kicsit igen. Azt hittem, hogy több dolgot is meghagy rólam, vagy valami. De nem tette.

- Nos, kicsit igen - biccentettem őszintén. Minho büszkén elmosolyodott, ezzel tovább fájdította a szívem.

- Tudod, meglepett, hogy igent mondtál - vallotta be őszintén. Felsóhajtottam.

- Engem az ajánlatod lepett meg, bár még mindig nem értem, hogy ez hogyan jött - lehuppantam arra az ágyra, amelyen egyel kevesebb Jongkey párna volt, és elterültem rajta. Egyből magával ragadott Minho tökéletes illata.

- Hát... már szar volt kiverni - vonta meg a vállát. Kicsit mellbe vágott ezzel a mondattal. Ez egy amolyan "ha ló nincs, jó a szamár is" megoldás volt, bár a "ha nem tudom húzni egyedül, akkor jó a szamár is" mondás jobban illene ide.

- Nagyon rendes gyerek vagy. Kell az előjáték is, vagy csak az akció? – az elején még a szemeimet forgattam, de aztán tényleg érdekelni kezdett a dolog. Még sosem csináltam szerelem nélkül, és érdekelt.

- Mindegy. Nekem elég játék nélkül is, ez rajtad áll. Ha gondolod, nekem elég lesz csak kitágítanom téged - megvonta a vállát, aztán levetkőzött. Követtem a példáját, de nem tudtam levenni a tekintetem a tökéletesen kidolgozott felső testéről. Jó, még azért volt mit szépíteni rajta, de így is hagyott némi kívánni valót maga után.

- Akkor ne legyen előjáték - vontam vállat.

- Ok, milyen póz? - immáron teljesen levetkőzve felmászott az ágyra. Olyan izmos combjai voltak, hogy majdnem bekönnyeztem a látványtól. Minho tökéletes volt. Még soha semmi nem váltott ki belőlem ekkora rajongást, mint akkor és ott a teste.

- Kutya - válaszoltam egyszerűen. Igazság szerint ezt utáltam a legjobban, mert ezt nem találtam olyan érzékinek. Most azonban ez a kielégítés céljából volt, így nem akartam látni ezt a tökéletességet magam előtt. Még a végén elcsábulok.

- Ahogy gondolod. Akkor térdelj fel - sóhajtotta. Azt hiszem, ő is utálta. Nagyon is, de most tényleg ez volt az egyetlen megoldás. Levettem a maradék ruhámat, aztán négykézlábra álltam. Minho mögém térdelt. Gyorsan lenyomott egy dobszólót a fenekemen. Oké, néha csinálta, és néha jót is nevettünk rajta.

- Fogytál - jelentette ki, aztán felállt, és elővette a síkosítót az óvszerrel együtt. Éheztem rá. Egyszerűen már vártam, hogy bennem legyen. Ekkor behelyezte az egyik ujját. Azt még meg sem éreztem, ellenben a második ujja már kicsit zavart. Azért rettenetesen megváltoztatta a fenekemet a szex hiánya, valamint a tömérdek gyakorlás. Pedig nem is maradt ki olyan hosszú idő, de mégis olyan kellemetlen volt az a két ujj bennem...

Ollózni kezdett. Biztos ő is érezte a szűkösségemet. Tudod, mi volt a ciki? Az, hogy már merev voltam. Ennyire kellett nekem Minho... és nem lehet az enyém, mert nem szeret.

Betette a harmadik ujját is, aminek hatására kicsit felnyögtem. Pedig Minho fegyvere ennél sokkal nagyobb volt, azaz, nem is fegyvere. Huh, mi is volt a neve?

Ja, igen!

Szóval, KisMinho ezredes igazán nagy volt.

Zseniális név, nem? Hihetetlen, hogy még mindig így hívta, ki tudja, mióta. Mindegy, Ezredes úr elég nagy falat volt. Most három ujjal ollózott, aminél már kénytelen voltam sóhajtozni. Nagyon fájt, amit egyszerűen nem értek.

- Megvagy? - kérdezte hirtelen. A hangja kicsit komoly volt, nagyon rákoncentrált a dologra.

- Meg - lihegve biccentettem.

- Akkor betehetem? - ez kicsit bizonytalanabb volt. Mintha nem is akarta volna igazán, vagy nem tudom.

- Be - ment a válasz. Minho kivette az ujjait. Vettem egy mély levegőt. Oké, hogy most éppen szexeltünk, de ez más volt. Most annyira nem élveztem. Egyszerűen hiányzott ebből valami. Az érzelem, a kölcsönös szerelem.

Ezredes sisakja ekkorra már a fenekemben volt, ami eléggé fájdalmas volt, de tűrtem.

- Várjak? - kérdezte. Kezével lágyan végigsimított a fenekemen.

- Nem kell, csinálhatod.

Úgy is tett. Finoman tolni kezdte belém a katonácskáját, ő pedig elég fájdalmas lény volt nekem. Túlságosan is. Felsóhajtottam, kezeim megremegtek. Iszonyatosan fájt. Egyszerűen olyan volt, mint egy fúró, amely lassanként hasítja végig a még fel nem szabdalt területeket. Fájt, ahogy az a nagy valami utat tört rajtam, ahogy minden egyes másodpercben több helyen ért ez a pocsék érzés. Eddig nem volt ezzel bajom. Minho mindig elterelte a figyelmemet lágy csókjaival, most azonban nem tette. Tudod, hogy ez alkalommal mit kaptam? Tudod mit? Simogatást! Azzal nagyjából még a semminél is kevesebbre mentem. A hülye simogatásával!

Egy pillanatra megállt, biztos látta a remegésem.

Csendben vártam. Kezeimet kicsit meglazítottam, az alkaromra feküdtem. Megkönnyebbültem.

Már nem is remegtem annyira.

Minho ekkorra már teljesen benn volt. Amíg mocorogtam, addig lassan bejutott, addig is mással voltam elfoglalva. Már mozgott bennem. Még kereste azt a bizonyos pontot, ahol egyszerűen annyira fájt, hogy azt lehetett élvezni. Kicsit rámozgattam a csípőmmel, közben lihegtem. Kezdtem elfáradni. Minho is lihegett. Mozgása azonban egyre gyorsult.

- Ott! - kiáltottam fel hirtelen. Minho automatikusan arra célzott. Az a tonnányi jó érzés nyögéseket, sikításokat váltott ki belőlem. Minho nagyon jó volt az ágyban, azt meg különösen imádtam, amikor durváskodtunk. Nem tudom szavakba foglalni, hogy milyen jó volt egy ilyen alkalom. De annak már vége volt. Most simogatást kaptam.

Beleremegtem Minho mozdulataiba, főleg most. Csak nyögtem, és nyögtem, és nagyon jól éreztem magam. Minho rámarkolt a merevedésemre, és húzogatni kezdte. Nagyokat lélegeztem, és akkor megtörtént a vége. Minho elfolyt. Kezével még picit babrált az én fegyveremmel, ami hamarosan szintén fehér trutyit engedett ki magából.

Én valahogy nem tudtam elnevezni a szerszámom, nekem az elég abszurdumnak tűnt, de Minho elég ötletes volt e téren.

Még egy picit lökött rajtam, hogy teljesen kiürüljön, aztán kibújt belőlem. Szinte ezzel egyhuzamban úgy terültem szét, mint az olajtó, mellettem pedig ő ugyanezt tette.

- Kösz - lihegte.

- Nincs... mit - felé fordítottam a fejem. Ez egy érdekes kis kiruccanás volt. Minho még egy darabig lihegett, aztán kisétált, magára hagyva engem.

Nos, Napló úr, avagy hölgy, ígyen telt a mai napom. Nem is volt olyan rossz, és meglepetésként ért Minho közeledése. 
Jaj, most utólag szólok, hogy ez 18+-os!!! (kihúzom kék szövegkiemelővel =^-^=)
Este megkérdezték, hogy hogyan bírtuk egymás mellett. Én csak elmosolyodtam, Minho meg azt mondta, hogy egész jól, még beszélgettünk is. Mindenki boldog volt, és én nem tudok mit mondani. Egyfelől tudom, hogy csak kihasznált, míg másfelől kicsit olyan volt, mintha vissza akart volna engem kapni. Szóval, nem tudom. Tudod, ehhez a bejegyzéshez direkt nem is írtam címet. Mit írhattam volna? Hiszen ez ugyanannak a napnak volt a folytatása, amit a legutóbb írtam. Nos, most leteszlek, ha nem haragszol, és alszom, mert Kibum hamarosan bejön, és nem akarom, hogy kiderülj.

Szurkolj a későbbiekre! Megint kezdek megbolondulni...

Na, jó éjszakát!