12. Bejegyzés

Hát, igazából nem tudom, hogy mi legyen…

Sokat lapoztam vissza, beleolvastam az összes bejegyzésbe, és hasonlók, hogy nagyjából képben legyek a dolgokkal. Bele-beleolvastam az egészbe.

Igazából mindig is izgalmasnak tűnt a naplóírás, csak sosem vettem rá magam arra, hogy valaha is vegyek egy üres könyvet, amibe lehet írni. Most azonban megtaláltam ezt a szemetesben, mikor éppen a csoki papíromat dobtam bele. Azonnal megragadta a tekintetemet ez a kis vacak, így kivettem.

Valaki biztos elhagyta – ez volt az első gondolatom. Aztán leültem a kávézóban és nekiálltam utánajárni a dolognak. Nem értettem, hogy miért nem volt rajta lakat, vagy valami, így bárki nyugodtan el tudta olvasni.  Már a képek is figyelemreméltóak voltak, de csak a bemutatásnál döbbentem rá, hogy kié is lehetett a napló. Lee Taemin volt a tulajdonosa.

Nos, őt ismerve lehet, hogy csak elhagyta.

Mást nem tudnék kinézni belőle. Aztán persze az is megfordult a fejemben, hogy minek kellene neki napló. Aztán persze rájöttem. Biztos a pszichológus mondta neki, hogy jobban tenné, ha vezetne egyet, és valószínűleg szót fogadott.

Az enyém is mondta, hogy írjak naplót, de valamiért sosem volt erőm nekiállni. Úgy gondolkoztam, mint régen. Az idő begyógyítja a sebeket. Nos, ezt igyekeztem is megfogadni, de most, hogy a kezembe került a napló, már nem vagyok ebben biztos. Talán megpróbálok naplót írni. Talán nem olyan nehéz, mint hinném. Igazából a vége győzött meg a legjobban. Az volt az utolsó két mondat, hogy Taemin abbahagyja az írást, majd elkezd saját magára koncentrálni. Most miért hagynám elveszni ezt a majdnem egész könyvet? Ezért rengeteg fát vágtak ki, nem fogom a szemetesbe hajítani, akkor már inkább vezetek egy naplót.

Elvégre nem lehet olyan nehéz…

Nos, ahogyan láttam, Taemin sem írt dátumokat, így azt hiszem, én sem fogok, valamint nem kezdem elölről. Tizenegy bejegyzése volt, én magam pedig elhatároztam, hogy ez a tizenkettedik lesz.

Egy nagyon rövidke kis bevezetőt írnék most, hogy nagyjából fennmaradjon az emlékem nekem is és majd ha nyolcvan év múlva valaki elolvassa a könyvet, akkor majd tudja meg, hogy ki is vagyok én.

Szóval, Taeminnie leírása alapján valószínűleg én vagyok az utolsó, senkiházi, gusztustalan paraszt.  Egy undorító ember, aki csak saját magával foglalkozik, ráadásul mindenkivel bunkó.

Nem olvastam el, megérzés.

A bemutatót végigolvastam, majd úgy döntöttem, hogy én is csinálok egy ilyet.

Egyébként én vagyok Choi Minho, ha esetleg nem lett elég érthető. Gondolom, agyonsajnáltatta magát az egész írogatás alatt.

Szóval, ide már nem igazán tudom, hogy mit írhatnék. Sokat gondolkoztam, és úgy döntöttem, hogy ez csak egy kis bemutató lesz.

Azért elmesélem az én verziómat is, hátha kicsit másabb, mint Taeminé. Pontosabban nem is az előzményeket, inkább azt, hogy hogyan is alakult az életem a szakítás után.

Nem foglalkozott velem. Ha hazajött, bedőlt az ágyba, de nagyrészt még egy köszönésre sem méltatott. Teljesen elhanyagoltnak éreztem magam, egy jelentéktelen senkinek. Főleg, hogy néha még kritizált is. Undorítóan viselkedett, amit nem tudtam hová tenni. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket nem kellett volna.

Talán ezért is fordult meg a fejemben a szakítás. Egész hazafelé vezető úton csak az járt a fejemben, hogy hogyan mondhatnám el neki. Egyszerűen nem tudtam semmit kitalálni. Aztán a rendes helyzetben végül valahogy megeredt a nyelvem. Elmondtam az érzéseimet, a fájdalmaimat, meg mindent. Mikor kimondtam a döntésem, a Kölyök sírni kezdett. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mert még mindig szerettem. Másnapig mindent magamban tartottam. Nem tudtam elmondani senkinek, nem akartam vele másokat zargatni. Nem akartam, hogy mások is szenvedjenek miattam.

- Minho oppa? - a vállalaton belül egy lány állta másnap az utamat. Nem is akármilyen lány. Kim Yerim volt ő, aki majd a Red Velvet egyik tagja lesz, csak még az SM nem akarja őt debütáltatni. Ennek megvan az oka. Ugyebár minden bandának van egy testvérbandája, és eddig az emberek azt hitték, hogy nekünk ez az F(x). Nos, ki kell ábrándítanom mindenkit, az F(x) sajnos egy selejt csapat, amit az SM csak azért működtet, mert pénzt visz a vállalatnak. Ezt nem én mondtam, hanem a vállalat kijelentette. Személy szerint én imádtam a lányokat, és nagyon igazságtalannak érzem, hogy így bánnak velük. A Red Velvet lesz a mi testvérbandánk, oka pedig az, hogy a SHINee sokoldalú, csakúgy, mint a lányok lesznek. Már meghallgattam pár számukat, meg körbeérdeklődtem, és kiderült, hogy a Red Velvet sokkal jobban hasonlít ránk, mint hittem. Wendy egy pici, aranyos lány, nagy hanggal. Mint Jonghyun. Ők a két fővokál. Seulgi tipikusan ázsiai kinézete, cicaszemei meg úgy eleve a divatimádata teljesen megegyezik Keyével, csakúgy, mint Joy meg Onew egyedi hangja. Irene a főrapper, valamint a banda legcsinosabb tagja, ebben rám hasonlít. Yeri pedig aranyos, csinos és mindenhez ért egy picit. Mint Taemin. Szóval, nekem szent meggyőződésem, hogy a Red Velvet a mi testvérbandánk. Amúgy mi is négyen indultunk volna. Taemin csak azért került be, mert bekönyörögtük a bandába. Yerivel ugyanez van. Ő is majd csak később kerül be, és majd ő is az SM kis kedvence lesz, mint Taemin.

- Mondd, baba - automatikusan babának hívtam, mert engem teljesen Taeminre emlékeztetett, aki az én babám volt.

- Nagyon letört vagy, és ez zavar. Mi történt? - aggódva mellém lépett, közben sétáltunk a gyakorlóterem felé - Megint Taemin?

- Aha. Szakítottunk tegnap. Mondjuk, ez így a legjobb. Tudod, már nem bírtam mellette. Egy senkinek éreztem magam.

Yeri bólintott, majd előre szaladt. Hatalmasakat pislogtam utána, de végül folytattam az utamat a termükhöz.

- Sziasztok! - integetett Sooyoung, vagyis Joy. Van még egy Sooyoung, de ő Girls Generation tag.

- Sziasztok. Jöttem megnézni titeket. Yeri is itt volt, de felszívódott - hiába néztem körbe a teremben, nem láttam azt a kis vackot.

- Itt van mögöttem - Seulgi félrelépett, majd felbukkant a kis rosszaság. Na ja, imádtam ezeket a csajokat.

- Hallottuk, hogy mi történt. Minden rendben? - Seunghwan aggódva nézett rám, mire bólintottam. Szóval Yeri ezért szaladt el. Értem én...

- Persze, jól vagyok - igyekeztem egy mosolyt varázsolni az arcomra, több-kevesebb sikerrel.

- Lehet, hogy bután foghangozni, de szívesen meghívlak valamire, hogy jobban érezd magad - Juhyeon félénken elpillantott. Nem igazán jött ki az elején senkivel, de amióta a lányokat összerakták, sokkal nyíltabb, én meg különösen sokat beszéltem vele.

- Az jó lenne - mosolyogtam rá. Visszamosolygott, majd megkezdték a próbát. Nagyon tetszett a koreográfia, meg a dal is, Yeri is élvezte.

Szóval, így melegedtem össze Juhyeonnal. Persze, csak barátok voltunk, mégis nagyon sokat tudtam vele együtt lenni. A Super Junior tagok is vigasztalgattak, csakúgy, mint az F(x) lányok és a Girls Generation csapata. Mindenki magához vett, buliba hívott, szeretgetett, még egy-két EXO-s fiú is velem foglalkozott, holott ezt nem nagyon igényeltem. Nagyon örültem, hogy Juhyeon leader ellenére ennyit tudott velem lenni a debüt előtt, mi a fiúkkal még aludni sem tudtunk, mert Sooman papa csak négy órát hagyott nekünk, főleg szegény Diákelnöknek, akit csak a kávék tartottak életben. Így külön megtisztelve éreztem magam. Amikor pedig unatkoztam, gyakran visszagondoltam a Kölyökre, az emlékeinkre, meg a randijainkra. Sosem fogom elfelejteni azt, amikor akciófilmre vittem.

Szerencsétlen nem olvasta el az SMS-t, hogy később találkozunk, mert közbejött valami, így fél órát várt rám. Nagyon szépen elbeszélgettünk egymás mellett a titkos szerelmeinkről, majd beültem vele a terembe és filmezni kezdtünk. Lopva ránéztem. Hatalmas szemekkel nézte a filmet, összehúzva magát. Kit érdekelt, hogy egy mozi teremben voltunk? Ő úgy viselkedett, mint otthon. Lábai a széken, szorosan magához szorítva őket. Én meg összeöntöttem a kukoricákat, és egymásba tettem a dobozokat. Nem fogok kettő dobozt tartani magamnál. Viszont a film vége felé a Kölyök ösztönösen elkezdett bújni hozzám. Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy már a felkaromon van a feje. Félt szegényem. Nem löktem őt el magamtól, de nem is öleltem át. Egyszerűen csak hagytam, hogy rám támaszkodjon. Néha felé döntöttem a popcornos dobozt, olyankor kivett magának és lassan eszegetett. Én meg egy kézzel szenvedtem, mert a másikon valaki feküdt és olyan rémülten nézte a filmet, hogy már kezdtem aggódni. Megmoccanni meg nem akartam, mert akkor eltávolodott volna tőlem. Amúgy ezerrel vert a szívem. Hamarosan vége volt. Kiegyenesedett mellettem, és felkapta az üdítőjét. A terem újra kifényesedett, a nézősereg pedig felállt. Egyébként nem voltak meg előre a jegyek, azt tegnapelőtt foglaltam le késő délután, ráadásul pont az utolsó sorban, úgyhogy még csak nem is voltunk feltűnőek.

- Tetszett? – kérdeztem. Szerintem egyértelműen nem. Még mindig rémült volt.

- Igen – válaszolta kicsit bátortalanul – csak… eddig még… nem láttam akciófilmet. És… kicsit ijesztő volt. Mármint ez tök simán megtörténhet. És mennyi ártalmatlan civil áldozat volt…

Ha itt elkezd nekem bőgni, én lehajítom őt az emeletről, legyen bármennyire is a szerelmem. Nem érdekel.

- Akkor legközelebb mesefilmre megyünk – lassan elindultam mögötte kifelé. A lépcsőn bevárt és együtt mentünk le.

- Neeeeeem – nyávogott – inkább menjünk horrorra.

Én is pont ezt akartam… mintha a fejembe látott volna…

- Ezek után arra fix, hogy nem megyünk.

- Mert? Azt szeretem. Az nem olyan reális.

Szóra nyitottam a számat, de végül nem mondtam semmit. Hallottam már elmebeteg emberekről, akik horrorfilmbe illően gyilkoltak embereket. Viszont ilyen autóüldözéses, robbantásos dologról lényegesen kevesebbet lehet hallani. Még a végén itt összeesik nekem a rémülettől, ha ezt kijelentem. Néha nagyon felszabadultan beszél velem, néha viszont túlságosan félős… nem értem őt…

Sosem tudnám elfelejteni ezeket a képeket.

Nem csinálok fényképalbumot, mert feleslegesnek tartom. Majd minden fejezetre én is beragasztok egy képet, és akkor mindent rendezetten lehet majd látni.

Nos, ez lenne az én kis bevezetőm. Majd holnaptól elkezdem rendesen belevetni magam ebbe a naplóírásba.

Choi Minho,

2014, augusztus 1.