8. Bejegyzés

Kedves Naplóka!

Nos, arra gondoltam, hogy megosztok veled dolgokat a hétköznapjaimról, nem tudom, hogy mit vélekedsz erről, de így lesz. Remélem, nem baj.

Igazából még nem tudom teljesen, hogy hogyan kezdjek bele a mai mesémbe, így inkább kibeszélem azt, ami két napja történt velem. Igen, még mindig arról beszélek, hogy Choi Minho magáévá tett. Egyszerűen akaratom ellenére. Na jó, be kell vallanom, hogy én is akartam. Nagyon is. És szuper volt. Csak hiányzott Minho. Ma beszéltem vele, és komoly volt. Elfoglalt, elkalandozott. Ez valahogyan lelombozta a kedvem. Nem volt rám ideje, azaz, nem akarta, hogy legyen rám ideje. Ez pedig elkeserített. Ő ment a Music Core-ra, vagy arra készült, vagy akármi, csak ne kelljen velem lennie. Kicsit olyan volt, mintha megbánta volna az egészet. Jongin mindenről tud. Neki el mertem mondani, bár lehet, hogy jobban tettem volna, ha inkább csendben maradtam volna. Mikor elmondtam neki, nem szólt semmit, de a szemei azt sugallták, hogy csalódott bennem, mert magamat aláztam meg. Szóval át kellett gondolnom az egészet, és tudod, mire jutottam? Semmire. Egyszerűen nem tudom, hogy melyik út a helyes. Mert vissza akarom kapni Minhot, de nem alázhatom meg magam. Neki nem akkor kellek, ha megkapható vagyok. Még anno sem azért szeretett belém. Hanem mert esélytelennek tűnt az egész. Elvégre nekem is az volt. Még a mai napig sem értem, hogy hogyan szerethetett belém. De büszke vagyok arra, hogy járhattam vele. Csak elrontottam. Nagyon elrontottam. Ma tudod, hogy mit álmodtam? Nagyon érdekes volt. Majd elmesélem, rendben?

Sose legyél szerelmes, mert csak pofára eshetsz. Mondjuk ez volt az első szerelem... talán ideje volt túllépni, nem? Ezt a doktor úr mondta. Nem én, azért ilyen zseni még nem vagyok, maximum őrült.

Komolyan egy könyvnek adok szerelmi tanácsot?! Olyan idióta vagyok! Tényleg kezdek begyepesedni, és a végén majd lesz tíz macskám a kis garzon-lakásomban. Mert szerelmes úgyse leszek soha senkibe, legfeljebb Minhoba, de ő meg mát nem szeret...

Na, azt hiszem, kezdem a mai napomat, mert Key hamarosan végez mindennel, azt pedig nem szeretném, hogy meglásson téged.

Mi a fene van velem?! Mi?! Miért megkönnyebbülés az, hogy írhatok neked?

Miért nyugszom meg olyankor, amikor néhány oldallal több lesz benned?

Kezdem magam őrültnek képzelni, és senki nem hiszi el, hogy tényleg az vagyok. Ellenben én tudom, hogy bediliztem. Elvégre jobban ismerem magamat, mint valaki más, nem?

Pedig múltkor kaptam bátorító beszédet. A pszichológusomtól. Azonban most nem erről akarok mesélni.

- Taemin-ah? - ma jön az agyturkászod, ugye? - Key letette a reggeliket az asztalra. Mindenki szépen kibontogatta a kicsi ételhordókat, és nekiálltunk enni. A mai reggelink: tojásrántotta fehérjéből, pici sárgájával, de az nem is nagyon volt benne, csak egy nagyon minimális. Ehhez kettő koktélparadicsom, egy szelet sajt, és kimcsi, mert az elengedhetetlen egy koreainak. Mindehhez latte volt innivalónak.

- Ma jön, igen - biccentettem. Az evőeszközeimet felkapván nekiláttam enni.

- Az jó, nálam tegnap volt - szólalt meg Minho a reggelijét eszegetve – eddig hülyeségnek éreztem, de kiderült, hogy egészen hasznos tud lenni.

- Miért, depressziós vagy? - vontam fel a szemöldököm.

- Ja, túlságosan is - kissé ironikusan válaszolt. Oké, értem én, hogy nem kedvel, de azért nem kellett volna ilyen bunkónak lennie.

- Kapd be... - morogtam. Minho már éppen szóra nyitotta volna a száját, de Onew akcióba lépett. Tenyere az asztalon landolt, de olyan erővel, hogy azt hittük, beszakad a fadarab. Hirtelen mindenki elnémult. Esküszöm, ilyen csend még soha nem volt SHINee-dormban. A leader hol rám, hol a társamra pillantott, szemeiben a szégyen csillant fel. Egyből lesütöttem a szemeimet. Igaza volt, nem érte meg vitatkozni a semmin.

- Az életemet adnám egy tál ramyum-ért - sóhajtott Jonghyun. A ramen és ramyum és effélék tiltottak voltak a számunkra, így elég nagy hiányt szenvedtünk ezekből. Minho különösen, mivel neki a ramyum volt a kedvenc étele.

- Én már egy tál bolonyaiért is eladnám a lelkem - ez volt Key.

- Na jó, mi lenne, ha ma este rendelnénk valami olyat, amit ételnek is nevezünk? - pillantott fel Jonghyun.

-Ez is étel - jelentettem ki, mire mindenki gyilkos szemekkel nézett rám. Huppsz? Valami rosszat mondtam volna?

- Igen, kecskéknek. De mi emberek vagyunk, és néha kell valamire való ételt is ennünk. Ugyanis én nem vagyok kecske... - Jonghyun folytatta volna. Nagyon fellelkesült, az tény. Azonban Onew felemelte a két tenyerét. Gondolom, ő is mondani akart valamit, ezért elővette a telefonját, és írni kezdett azon. Addigra minden megállt. Szerintem még levegőt is elfelejtettem venni.

Onew megmutatta a szövegét Jonghyunnak, aki elmosolyodott. Kíváncsian néztünk rá.

- Igen, mivel kiskutya vagyok - magyarázta. Mindannyian elmosolyodtunk. Jinki humora még mindig a régi volt, és a beszólásait csak azért is elmondta nekünk. Vagy leírta, hogy pontosítsak.

- Ez aranyos - mosolygott Minho. Olyan régen láttam már ezt a gesztust az arcán, hogy már hiányzott.

- Az - biccentettem.

- Nos, a kiskutyáknak meg kell étel nevű izé is. És ma alapból ünneplünk, szóval este rendelünk olasz étteremből tésztát Kibumnak, Onew kap egy vödör csirkét abból a csirkézőből, én eszem egy tál svéd húsgolyót, Minho kap ramen-t a japán étteremből, Taemin meg steak-et. Megfelel? - a végén elégedetten körbenézett. Kicsiny társaságunk minden apró tagja lelkesen bólogatott. Amúgy kicsit olyan érzésem van, mintha majdnem minden naplóbejegyzésem kaja közben lenne. Egyébként, gondolom, hogy tudod, nem írok mindennap beléd, csak időnként, amikor valami fontos dolog történik. A mai bejegyzés meg sem akart történni, de a sors úgy kívánta. Meg az ünnepség.

- Mit ünneplünk? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Ismét úgy néztek rám, mint egy egyetemes hülyére. De jó...

- Nem tudod? - Key értetlenül vonta fel a sebes szemöldökét. Nos, ciki, nem ciki, nem tudtam.

- Nem.

- A szülinapod - kapott be egy falat rántottát Minho. Elkerekedtek a szemeim. Hogy mi?! Ma volt a szülinapom?!

- Elfelejtetted, mi? - Jonghyun elmosolyodott.

- El - sütöttem le zavartan a szemeimet.

- Igazából sejtettük. Túlságosan el voltál foglalva az albumocskáddal - ez Minho volt. Ki más? Ki más köt bele még abba is, hogy hogyan lélegzem.

- Bocs, hogy kellemetlenséget okoztam neked - forgattam a szemeimet. Inkább ettem tovább a trutyimat. Nem sok íze volt, és mi tényleg kiskutyák vagyunk, igenis kell valami étel, mert ezt nem lehetett annak nevezni.

- Szerintem adjuk oda az ajándékokat - kacsintott Key. Mindenki felállt, kivéve persze én, mert nekem nem kellett jelen lennem az ajándékok kirángatásakor. Én inkább ettem csendben. Biztos hülyének néz most mindenki. A szüleim is hívhattak már...

Basszus, a szüleim! Gyorsan kikaptam a telefonomat a zsebemből. Ez az a szám volt, amit a szüleimen, meg a bátyámon kívül senki nem tudott. Minhonak szoktam rajta küldeni reggeli SMS-eket, mert ha reggelre nem kap üzenetet valakitől, akkor szomorú lesz. Még most is küldök neki minden reggel, ez egyfajta szokás lett.

Meglepetten tapasztaltam, hogy még semmi SMS nem jött mára. Talán még aludtak mind a hárman? Kizárt!

A fiúk ekkor megjelentek, és szülinapi dalokat énekeltek nekem. Olyan aranyosak voltak. Key tartott a kezében egy kicsi dobozkát, de azon kívül semmi nem volt senkinél.

- Nos, tortát nem kapsz, de este ehetsz steak-et - a dal végén Jonghyun rám kacsintott. Szinte tudtam, hogy felcsillantak a szemeim. Nem mintha erről nem tudtam volna, de hát na! Mármint a kajákról.

- Tessék, ezt Jonghyunnal adjuk közösen - Key felém nyújtotta a dobozkát, amit átvettem. Izgatottan nyitottam ki. Most őszintén? Nekem már nem jelentett sokat a születésnap. Semmivel nem volt különlegesebb a munkanapnál. Maximum a fejemhez vágták, hogy éljek sokáig.

A dobozkában egy menő fülbevaló volt, fekete, kereszt formájú. Azokat nagyon szerettem, így tényleg örültem ennek. Az árát meg se merném kérdezni, mert egy elég drága boltból rendelték.

- Köszönöm - azonnal felálltam, és megköszöntem ezt a meglepetést. Nagyon rendesek voltak, hogy legalább ők nem felejtették el a születésnapomat.

- Szeretlek titeket, köszönöm, hogy nem felejtettétek el - mindenki felé fordulva

- Mi nem egészen ilyen ajándékot adunk neked - Minho megköszörülte a torkát. Jaj, tényleg! Hát,a fülbevaló az csak a szerelmesektől volt! Tényleg!

- Igazán? - felvontam az egyik szemöldökömet. Valamiért Minhoból kinéztem, hogy a képembe nyom egy tortát, vagy valami olyat, amit lehetetlenség egyből leszedni. Bár, ha Onewval szövetkezett, akkor csak nem lehet olyan gonosz...

- Nos, először is, mára Key megy pszichológushoz, mert a tiédet átraktuk holnapra - Jonghyun felolvasta Jinki szövegét. Őszintén meglepett a dolog. Mit terveztek ezek?

- Másodjára meg bemész az SM-be, mert oda szerveztünk neked egy kisebb bulit. Kai van ott, Leo, a baráti köröd nagyjából, meg a családod. Egy óra múlva kezdődik, szóval siess - mondta Minho. Elkerekedtek a szemeim. Komolyan ilyen rendes volt?! Vagy csak nem vett nekem valamit, és Onew hagyta, hogy úgy csináljanak, mintha közös lenne az ötlet?

Nem, Minho sosem gonosz ennyire. Biztos ő szervezte le az egészet. Onew meg kitalálta. Igen, ez így reális.

Meghajoltam.

- Köszönöm.

- Ne köszöngess. Ölelést kérünk mind a négyen - kacsintott Jonghyun. Egy kicsit megijedtem. Nem tudom, hogy megölelhetném-e Minhot. Valahogy az nem jött össze a fejemben. Elvégre Minho utált, és ezt néha elég nyilván valóan ki is jelentette, vagy jelezte az embereknek.

Végül a szeretetem döntött, és magamhoz szorítottam Keyt. Visszaölelt, pontosan úgy, mint mindig. Olyan volt, mint az anyukám ölelése. Biztonságot nyújtott a számomra. Aztán jött Jonghyun. Az ő ölelése olyan volt, mint egy testvéré. Inkább gyengédebb, de odaadó volt ugyanúgy. Onew ölelése ezzel ellenben határozott volt. Egyből jelezte a felsőbbrendűségét, de az odaadását, törődését és szeretetét is. Olyan volt, mintha az édesapám lett volna.

Aztán jött Minho. Félénken hajoltam bele az egykoron biztonságot rejtő karjaiba, amelyek összezáródtak, mintha bezárt volna egy börtönbe, amelyből sosem lehet kijutni. Erős volt, és biztonságot adott nekem. Ezzel párhuzamban megcsapott a menyei illata, puha bőre pedig az enyémmel érintkezett. Minho egy tökéletes férfi volt a számomra, és é őt hagytam veszni. Azt hiszem, ezt soha nem fogom magamnak megbocsájtani.

- Boldog szülinapot, Kölyök – duruzsolt a fülembe. Egyből libabőrös lettem. Vajon direkt csinálta ezt velem? Remélem, nem.

- Köszönöm – mosolyogva elengedtem őt. Minho visszamosolygott azzal a tökéletes vigyorával. Miért volt ennyire ellenállhatatlan?

- Nincs mit. Remélem, jól fogod magad érezni – gyorsan kacsintott egyet, aztán besétált a szobájába. A többiek is lassan szétszéledtek, Onew a nappaliba ment tévét nézni, Key bepakolt a mosogatógépbe, Jonghyun meg Jinki mellett ülve dalszövegeket írogatott.

- Taemin-ah? Rémlik, hogy kértél tőlem egy dalt még egyszer? – pillantott rám hirtelen. Biccentettem. Naná, hogy emlékszem, meg akartam lepni még tavaly Minhot egy mini albummal, amire számokat éneklek fel neki. Újakat, meg régieket is. A kedvenc számaival akartam meglepni, de akartam egy különleges számot is. Nos, azt már régebben odaadta, én pedig megkértem, hogy hadd lehessen rajta az albumomon.

- Persze, a Pretty Boy. Mi van vele? – értetlenül néztem rá.

- Hogy haladsz vele? – izgatottan ragyogtak fel a szemei. Oké, utálta az albumomat, gondolom, ez evidens volt. Azonban arra büszke volt, hogy a száma felkerült a művemre.

- Ja, az lesz a duett – halványan elmosolyodtam, de szegény Jonghyun eléggé elfintorodott. Biztos ő sem rajongott azért, hogy nem Minho a partnerem, hanem Kai. Nos, én se teljesen, de nem lehetett bandán belül választani. Nem tehetek erről, hát na!

- Értem. Majd mutasd meg a demo-t.

- Azt megígérhetem – mosolyogva válaszoltam, ezek után bevonultam a szobámba készülődni. Nem is tudtam elképzelni, hogy mit vegyek fel. Normális esetben minden ruhámat már megterveztem előre, de ez jelen helyzetben lehetetlen volt, ugyanis gyorsan kellett kitalálnom valamit. Feketében menjek? Esetleg fehérben?

Rengeteget válogattam a ruháim között.

Végül egy egyszerű fehérnél maradtam, farmerral, meg bemegyek papucsban. Majd ott átveszem valamelyik cipőmre. Igen, ez így lesz. Gyorsan felkaptam a fehérneműt, a nadrágot, meg a felsőt, amikor kopogtak.

- Gyere - kiáltottam, mire kinyílt az ajtó. Minho bedugta a tökéletes buksiját az ajtón. Mi a francokat akart?

- Kész vagy? - kérdezte. Értetlenül pislogtam rá, nem igazán tudtam ezt most hova tenni.

- Igen. Már csak az utolsó simítások vannak hátra - biccentettem. Most nem akartam vele bunkó lenni, meg szerintem ő sem velem, elvégre születésnapom volt. Szerintem ez érthető indok lett.

- Elviszlek kocsival, és ha akarod, akkor érted is megyek. Csak hívj, ha induljak el - mondta. Teljesen összezavart, és azt se tudtam, hogy most mit mondjak, mert oké, rendes volt tőle ez az ajánlat, de nem tudtam, hogy el merjem-e fogadni. Elvégre az exe voltam, meg ő is az enyém.

- Izé... köszi - dadogtam. Tisztára úgy éreztem magam, mint amikor még középiskolában udvarolgattunk egymásnak. Ha hozzám szólt, elvigyorodtam, zavarban voltam. Azonban utáltam, hogy még most is így reagáltam mindenre.

- Nincs mit - arcára kiült egy hibátlan, Choi-féle vigyor. Egyem meg, de aranyos volt! Szívem szerint megöleltem volna őt, de nem tehettem.

- Figyelj, öt perc múlva mehetünk - mosolyogtam rá. Annak ellenére, hogy milyen viszonyban voltunk egymással, elég értelmesen is el tudtunk néha beszélgetni.

- Sima öt perc, menyasszonyi, vagy Taemines? - kérdezte mosolyogva. A fejemet megrázva sóhajtottam. Túl jól ismert.

- Sima öt - ment a válasz. Minho biccentett, és kiment. Valóban, néha nagyon sokat tudtam tollászkodni. Ez vitathatatlan volt, Minho mindig is sokat viccelt azzal, hogy tovább készülődöm, mint egy menyasszony. Volt benne valami...

Azonban most tényleg gyorsan összekaptam magam. Már szerettem volna találkozni a csipet-csapattal. Meg akartam ölelni végre a családomat, meg egy kicsit engedni a hétköznapokból, és az olyanokkal foglalkozni, ami kell az emberi szervezetnek. Szóval, nagyon izgatott voltam a dologgal kapcsolatban. Még utoljára belenéztem a tükörbe, majd miután megállapítottam, hogy zseniálisan festettem, mint mindig. Ezek után kisétáltam a szobámból. Sofőröm már az ajtóban várt, nagy szemeivel kíváncsian figyelte minden mozdulatom.

- Komolyan papucsban jössz? - vonta fel a szemöldökét döbbenten, mintha éppen most döntöttem volna meg Einstein relativitás-elméletét.

- Igen, baj? - kérdeztem. Minho megvonta a vállát. Szerintem neki nem kellett volna azzal, hogy miket hordok, hogyan, vagy miért, elvégre már csak egy csapattárs volt nekem.

- Csak azt hittem, elfelejtetted átváltani - mondta, miközben kinyitotta az ajtót. Illedelmesen maga elé engedett, mint mindig. Szépen elindultam lefelé, Minho meg jött mellettem.

- Tudod, örülök, hogy barátok maradtunk - mondtam ki hirtelen őszintén. Így is éreztem. Szerettem Minho barátja lenni, bár a szeretője jobban. Azonban nekünk most ez jutott.

- Nem mintha lenne sok választásunk - unottan vállat vont, majd kinyitotta az autót, és beült.

Izgatottan huppantam be mellé. Azért kíváncsi voltam, hogy vajon mit szervezett le Onewval.

Megcsókoltam volna, de nem lehetett. Ilyenkor hiányzott. Sokkal jobb lett volna, ha inkább utál, leköp, belém rúg. Ez borzalmasabb volt mindennél. Elvégre olyan volt, mintha minden rendben lett volna. Csak semmi nem volt. Nagyon remélem, hogy holnap ez meg fog változni. Komolyan jobban érzem magam akkor, amikor utál, mert ez így nagyon rossz...

- Hyung? - felé fordultam. Muszáj volt vele beszélnem. Egyszerűen muszáj volt.

- Mondd.

Kicsit fájt, hogy rám se nézett, de azt hiszem, már megszoktam.

- Köszönöm... és sajnálom, hogy így végződött - lesütöttem a szemeimet. Tényleg sajnáltam. Nagyon is. Vissza akartam őt kapni, bár ez lehetetlen volt.

- Én is - mondta tömören. Jó, sosem volt a szavak embere, de most azért igazán mondhatott volna többet két szónál - amúgy nincs mit.

Ezek után inkább csendben maradtam. Ez a beszélgetés elég kínosra sikeredett, mondanom se kell...

Az SM előtt kirakott, jó szórakozást kívánt, mintha minden rendben lenne, aztán elment, mintha nem is ismernénk egymást.

Lehajtott fejjel mentem be a vállalatba, hogy megünnepelhessük a születésnapomat. Évek óta az elsőt Choi Minho nélkül...

Remélem nem baj, hogy ezt nem osztom meg veled. Én is sajnálom. Most viszont nincs hozzá kedvem. Amúgy egész jó volt, nagyon élveztem, és egy picit el tudtam szakadni a szörnyű valóságtól.

Tudod, jól esett. Már kellett egy kis kikapcsolódás Minho után, és ez pont megfelelt.

Most pedig elteszlek, mert azt hiszem, pihenni fogok. Jó éjt!