15. Bejegyzés

 Halihó ^^

Gondoltam, írok egy gyors üzenetet, ugyanis megkezdődik a visszaszámlálás. Már csak 5 fejezet várható (igen, tudom, ez feleannyi lett, mint az első évad) Szóval, jó olvasgatást ^^

 Ma reggel arra ébredtem, hogy Taemin mellettem feküdt.

Összeráncoltam a homlokom.

Most... most ez itt mi?

Csak álmodtam ezt az egészet? Nem is vesztünk össze? Vagy most mi? Felsóhajtottam, és gyengéden megbökdöstem a vállát.

Biztos voltam abban, hogy szakítottunk. Azonban a Kölyök mégis itt volt.

- Franci - szólítgattam őt. Tudtam, hogy ezt a nevet utálta, így azt is, hogy emiatt egyből fel fog ébredni.

- Nem vagyok Franci - morgott. A "Franci" a Francesco névből jött, ugyanis ez volt a keresztény neve, vagy mije. Már nagyon régóta így neveztem, s bár az elején hagyta, mostanra sajnos nem.

- Mit keresel az ágyamban? - suttogtam, mire mormogni kezdett. Normális esetben ezt megmosolyogtam volna, most azonban nem voltam olyan hangulatban.

- Szerencsét.

Valamiért nem voltam vevő a hülyeségeire, így csak unottan felsóhajtottam.

- Na, most komolyan.

- Mennyi az idő? - nyöszörögve felém fordult. Nagy, barna szemeivel a mobilomat kezdte stírölni, hátha az magától jelez neki egy pontos időpontot. Tekintve, hogy ez nem jött össze neki, leemeltem a készüléket az éjjeli szekrényemről. Meglepődtem a számok láttán. Miért keltem én fel ilyen korán?

- Fél négy.

- Na, akkor én sem tudom, hogy mit keresek itt - sóhajtott bizonytalanul. Újabb sokk. Ha ez így folytatódik, infarktust kapok, aztán meg leszidnak, hogy hogy lehetek ilyen önző, hogy majdnem feldobom a papucsom munka közben.

- Miért? Mellém szoktál feküdni, amikor felkelsz? - ráncoltam a homlokom. Hát, ez elég ledöbbentő volt így, a nap elején.

- Persze, mert olyannyira vágyom bársonyos tested kellemes melegére, hogy nem bírok ki nélküled egy percet sem - sóhajtotta unottan. Hát, meggyőzött, még akkor is, ha ez nem volt igaz.

- Igazából ezt kinézem belőled - válaszoltam. Franci szemei elkerekedtek.

- Menj a francba. Ez rohadtul nem igaz!

- Ja, képzelem. Azért vagy az ágyamban - forgattam a szemeimet. Igazából nem tudom, hogy mit keresett itt, de jó volt húzni az agyát.

- Nem tudom, miért vagyok itt! - kiáltott fel ingerülten. Szegény, már kezdtem megsajnálni.

- Persze...

- Choi Minho! Ha mondom, hogy nem tudom, hogy a rohadt életbe kerül... - már ordibálni kezdett, de azt nem engedhettem meg neki, így tenyeremmel befogtam azt a nagy száját. Kicsit furcsa volt, hogy az elején ennyire lazán kezelte azt, hogy egymás mellé kerültünk, de ráfogtam a megszokásra.

- Hyungék alszanak, te csacsi - még mindig ez volt a legtöbb, amit rá tudtam mondani, akármennyire is haragudtam rá. Neki nem tudtam káromkodni. Túl ártatlan kinézete volt ahhoz, hogy bántsam őt. Ekkor azonban valami nagyon éles csípést éreztem a kezemen. Mi az ördögöt csinált ez? Azonnal elkaptam a fájó végtagomat - Au! Baszd meg, normális vagy? Ne harapdálj már!

- Miért, mi lesz, ha megharaplak? - bár nem láttam, biztos ördögien elmosolyodott. Fájó testrészemet simogattam. Éreztem rajta a nyálát, sőt, a fogai nyoma is megmaradt - Megütsz?

Ez egy nagyon magas labda volt, kénytelen voltam lecsapni, bármennyire is hadakoztam magammal.

Egyszerűen bunkóságnak éreztem, de a másodperc töredéke alatt jutottam erre a megoldásra.

- Nem. Ugyanis nem ütök meg lányt - ugyanolyan gunyoros vigyorral pillantottam rá, mint amelyet ő is produkált. Szemei hirtelen elkerekedtek. Biztos megbántottam, de megérdemelte ez a rossz kutyus. Felkapta a párnáját - amit ezek szerint hozott magával-, majd jól fejbe vágott. Felnevettem, ütése ugyanis meglepően gyenge volt. Jaj, cica, csak ennyi telt tőled?

Ekkor azonban újra megütött. Majd újra, újra, megint újra. Röhögve eldőltem az ágyon, s hagytam, hadd verjen kedvére. Igazából ő is nevetett, meg én is, így gyönyörű látványt nyújthattunk.

- Anyád a lány! - kiáltotta dühösen.

- Ez igaz. Szar oltás volt - felnevettem. Olyan kis butus volt néha, de pont ezt szerettem benne egykoron. Az esetlenségét, ami miatt különösen aranyos, és gyenge személynek tűntette fel magát.

- Nekem nem mindig mennek ezek az oltások... - egy pillanatra elgondolkozott, ez pedig pont elég volt nekem ahhoz, hogy finoman lelökjem magamról, mielőtt Kisminho ezredes feléled.

- Persze, mert az okos embernek magától jön, neked gondolkozni kell rajta - nevettem a képébe.

- Menj a picsába... - felsóhajtott, majd újra bebújt a takaró alá.

- Ha a tied, akkor rendben - kacsintottam. Nagyon kíváncsi voltam a reakciójára. Igazából vártam, hogy idefordul, megcsókol, vagy legalább csak zavarában elvörösödik. Egy jelet, ami azt bizonyítaná, hogy nem szabad őt elfelejtenem. Mert még van remény. Egy apró jelet vártam csak, amely megmutatná, hogy kell őt szeretnem, hogy még szeret, és én is szerethetem őt.

- Hülye - csak ennyit mondott. Sóhajtva, aztán elfordult.

Őszintén? Nagyon rosszul esett. Olyan volt, mintha Kibum hazudott volna, mintha a Kölyök már tényleg nem szeretne. Mondjuk, megértettem. Neki már Jongin volt biztosan a pasija, mert nagyon sokat láttam őket együtt. Hiába hitték, hogy nem láttam, vagy hallottam őket, nagyon sokszor elmentek olyan termek előtt, amelyek túloldalán én voltam. Tulajdonképpen sejtettem, hogy Franci miatta változott meg. Még az is megfordult a fejemben, hogy megcsalt. Vagy csak féltem, hogy meg fog.

Mikor oldalra pillantottam, ő már az igazak álmát aludta. Csak szuszogott békésen. Ez pedig arra emlékeztetett, amikor az Everybody alatt Taemin egyszer megbetegedett. Pontos dátumra nem emlékszem, de azért igyekszem valami rendes emléket kreálni.

- Minden rendben? - Jonghyun a homlokát ráncolva stírölte a pasimat. Éppen az autóban ültünk, és mentünk a koncertre. Taemin csak némán biccentett. Semmi más reakció...

A kicsi, mindig életvidám, pörgős maknae csendben bámult ki a fejéből.

- Látom - Key is hátul ült, idegeskedve fordult a maknae felé. Azonban semmi reakciót nem kapott vissza. Aggódva néztem rá, kezemmel végigsimítottam a karján. Hosszúujjú volt rajta, így nem éreztem semmit.

- Kölyök, mi a baj? - kérdeztem. Taemin rám emelte a tekintetét. Rossz volt végignézni rajta. Szemei fáradtak voltak, és könnyesek, arca vörös, ajkai cserepesek.

- Csak

fáradt vagyok - úgy mondta, mintha a halálán lett volna. Nem akartam őt elkeseríteni azzal a ténnyel, hogy másfél órás koncertre tartottunk éppen, így csak megsimogattam az arcát. Olyan volt, mintha forrongó tüzet érintettem volna. Mármint, valami olyan tüzet, ami éget. Jó, tudom, hogy hülye példákat hoztam fel, de tényleg tűzforró volt az arca.

- Basszus, te lángolsz! - nagyon meglepődtem, bár már egy ideje ilyen kis nyomott volt, azt sejtettem, hogy bujkált benne valami.

- Tudom. Megmértem, mielőtt eljöttünk. Harminckilenc fok.

- Hogy mi?! - a banda egyszerre visított fel, mintha fába szorult férgek lettünk volna.

- Már vettem be fájdalomcsillapítót. Majd alszom egy jót koncert után. Csak ne visongassatok, légyszi, mert szétmegy a fejem.

 Szó nélkül magamhoz öleltem. Remegett szegény, de igyekezett ellazulni.

- Az lenne a legjobb, ha ma nem lépnél fel - sóhajtotta a menedzser, majd leparkolt a koncerthelyen - Holnapra már jobban is leszel.

- Nem. Fellépek.

Ezek után heves vita tört ki, de Taemin nagyon jól kezelte a helyzetet, és természetesen fellépett. Még magam sem értettem, hogy hogyan ugrált ilyen jól, de esküszöm, megkönnyebbültem, amikor végre a szobában voltunk pizsamában.

A menedzser adott nekünk lázmérőt, lázcsillapítót, rongyokat és plusztakarót, így viszonylag felkészültünk mindenre.

- Fázom - suttogta egy idő után. Nos, aki fázott, az én voltam, azért is fetrengtem farmerban az elején, majd inkább középre toltam a beteget, és mellé ültem. Amúgy sem tudtam volna aludni. Egyszerűen túlságosan aggódtam érte. Felsóhajtottam.

- Lemegyek, kérek még takarót, aztán kicserélem a borogatásod, mert már megint csontszáraz. Elviszem a kulcsot - adtam neki egy puszit, majd elvettem a kulcsot. Felkaptam egy pólót, belebújtam a papucsomba, és már szárnyaltam is a lifthez. Meglehetősen hülyén nézhettem ki pizsamafelsőben, farmerban - ami alól kilátszott a pizsamanadrágom-, valamint strandpapucsban, de a cél nemesb volt. Ideges voltam. Nagyon aggódtam a Kölyökért. Oké, értettem én, hogy csak lázas volt, de akkor is nagyon féltem, hogy baja lesz. A liftben töltött kemény egy perc egy órának hatott nekem. Közben természetesen csak Taemin járt a fejemben. Olyanokra is gondoltam, hogy meghal, mire felérek. Nevetni kellett a saját hülyeségeimen. Aztán végre leértem a földszintre. Tornádóként söpörtem át mindenen. Már én is fáradt voltam. Nagyon is, így kicsit nyűgösebben viselkedtem.

- Jó estét, segíthetek? - kérdezte a recepciós. Egy darabig elgondolkoztam, hogy mit is mondjak pontosan, majd végül cselekedtem.

- A szobatársam lázas, és nagyon fázik. Esetleg kérhetnék még takarót? - igyekeztem a legjobb formámat nyújtani, de a halálom óráján ez nem ment teljesen. Most lehettem a holtponton.

- Természetesen - a férfi egy pillanatra eltűnt, majd felbukkant két takaróval a kezében - Parancsoljon.

Biztos tudta, hogy a luxuslakosztályból jöttem, különben biztos nem szolgált volna ki ilyen gyorsan.

- Köszönöm - gyorsan meghajoltam, és már mentem

is az emeletre. Igyekeztem nem elesni, és meglehetősen ügyes voltam.

A liftezés ismét egy órán át telt nekem, de most már a célegyenesben éreztem magam. Szó szerint kipattantam az ördögi szerkezetből, amint elérte a kívánt szintet. Ásítottam egyet, de már száguldottam is a szoba felé. Igyekeztem nem elvágódni... nem sok sikerrel. A szépen összehajtott takaró szétesve pihent a kezeimben. Egyik része már a bokámat verdeste. Közben meg rohantam, így a végeredmény egy gigantikus méretű puff volt.

A két takaró a földön végezte, én meg az egyiken hasalva félig.

- A rohadt életbe - suttogtam idegesen. Amint lehet, felálltam, de ez sem volt olyan egyszerű, inkább feltápászkodtam...

Összeraktam a két takarót, felvettem őket, utamat pedig azonnal folytattam is a szoba felé a betegemhez. Miután kinyitottam az ajtót, és a kulcsot is eltávolítottam a zárból, megkönnyebbültem. Azonnal a picimre terítettem a szerzeményeimet, aki még mindig reszketett.

- Köszi - suttogta. Megsimogattam a homlokát. Még mindig nagyon forró volt.

- Próbálj meg aludni, jó? - elvetettem a kötéseket, amelyek már tényleg szárazak voltak.

- Nem tudok - hangja nagyon gyenge volt, és tudtam, hogy még holnap is lesz egy kis hőemelkedése. Ehhez nem kellett agysebésznek lennem. Kisétáltam a fürdőszobába, és megengedtem a csapot. Csendben nedvesítgettem mindent. Ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy amint leteszem a fejem, elalszom. Most voltam a holtponton. Az egyik kendővel benedvesítettem a saját arcomat is, aztán újravizeztem. Miután elzártam a csapot, visszasiettem a Kölyökhöz. Csuklóira, bokáira, a homlokára, meg a tarkójára is feltettem egy-egy hűsítést. Nyöszörögni kezdett.

- Nemsokára jobban leszel, Kölyök - suttogtam neki, végül felsóhajtottam.

- Tudod, egyszer nagyon jó szülő lesz belőled. A gyerekeid mázlisták lesznek majd - suttogta. Elmosolyodtam.

- A gyerekeink, Kölyök. És tudom, hogy azok lesznek, mert te leszel az egyik szülő, én meg a másik.

- Az jó lenne - ő is mosolygott, majd lassanként becsukta a szemeit.

Azonban nem aludt. Nem tudott aludni, szemeiből pedig folyamatosan ömlöttek a könnyek. Azonban nem szóltunk egymáshoz. Ő aludni akart, én meg nem akartam őt zavarni ebben. Szüksége volt egy kis nyugalomra. Néha nyüszögött, de meglepetésemre az elmúlt egy óra viszonylag jól telt. Tíz-húszpercenként vizezgettem a rongyokat, félóránként meg lázat mértem. És sajnos harmincnyolc egész négy fok volt a legalacsonyabb. Két órát vártam. Kettőt, de nem hogy lejjebb ment volna, inkább kúszott megint a harminckilenc felé. A szemeim meg folyton csukódtak le. Valamit tennem kellett, így jött a rettegett B-terv.

- Na jó, ebből elég - sóhajtottam fel, majd kiszedtem őt a takarók alól. A Kölyök meglepetten pislogott rám, de nem érdekelt - megfürdünk.

Leültettem a vécére, levettem a pizsamáját, majd felállítottam. Némán tűrte, meg azt is, hogy beállítottam őt a zuhanykabinba.

Ezek után levetkőztem én is, vele szembe léptem, és elindítottam a vizet. Kellemes meleg áldás áradt ránk, amelyet még

ő is élvezett. Elmosolyodtam. Megsimogattam a csípőjét. Tartanom kellett, nehogy eldőljön. Másik kezem pedig a csapnál volt, és hőmérsékletet állítgattam vele. Egyre hidegebb vizet engedtem magunkra, míg végül teljesen mellőztem a meleget, és konkrétan jégben fürödtünk. Ezek után jól becsavartam Taemint a törülközőkbe. Adtam rá valami ruhát, bedugtam az ágyba, aztán megint jött a lázmérő. 37,6°. Megkönnyebbülten nyugtáztam magamban a sikeremet.

- Hyung, már jól leszek, próbálj meg aludni - suttogta. Némán bólintottam. Igazából nem tudtam volna aludni, tekintve, hogy most ébresztettem fel magam jeges vízzel, de nem akartam neki erről beszámolni. Adtam neki egy puszit, befeküdtem mellé, és be is takaróztam egy vékony kis vacakkal. Mellém bújt, én meg viszonoztam az ölelését. Jobb kezemmel átkaroltam őt. Aztán hallottam, hogy egyenletesen vette a levegőt. Gyorsan megnéztem az időt. Hajnali fél öt volt. Felsóhajtottam, aztán én is aludni próbáltam.

Két dolog miatt ért itt véget a visszaemlékezés. Az egyik az volt, hogy nem tudom, mikor aludtam el, így folytatni sem tudtam, a másik pedig az, hogy közben Franci a hátára fordult, és iszonyatos horkolásba kezdett bele. Egyébként mindig is ő volt a leghalkabban alvó, még Key is horkantott néha egyet. Csak akkor horkolt, ha nagyon fáradt, vagy túlterhelt volt. Ami jelen esetben megtörtént, ugyanis elég sok erőt fektetett bele ebbe az albumba. Éjjel-nappal dolgozott, meg ez a szakítás is elég szerencsétlenre sikerült. Sokszor

Megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe a büszkeségem, és visszakönyörgöm magam. Ennek az volt az elsődleges oka, hogy nem akartam őt lebetegíteni. Elvégre haverok voltunk... vagy valami olyasmi. Csapattársak! Igen, biztos azok voltunk.

Felsóhajtottam.

Talán ki kellene menni inni egy pohár meleg tejet...

Attól jobban el lehet aludni, mert nem lenne jó, ha átaludnám az egész napot. Már csak azért sem, mert az felettébb bunkó dolog lenne, meg ma amúgy is jön az agyturkászom, aki semmihez nem ért, de nem baj, azért néha jó neki pofázni.

Egyszóval meggyőztem magam, és kimásztam az ágyból. Ásítottam egyet, azzal mentem is a konyhába. Még futtában bekukucskáltam a jelenlegi lányszobába, ahol most éppen Jonghyun aludt Taemin helyett. Ráadásul meztelenül.

Tehát, ha minden igaz, ez a két majom azt hitte, hogy dugnak egy jót, addig áthozzák a Kölyköt, majd hamar felkelnek, és visszacsempészik szerencsétlent. Szép terv, mondhatom.

Azt azonban nem értettem, hogy miért nem Jonghyun ágyában kötött ki a vacak. Esetleg nehéz volt nekik, és csak az ágyamig tudták cipelni?

Vagy talán azt hitték, hogy emiatt összejövünk?

Sok barom...

Aztán bekukkantottam a beteghez is. Onew az ágyában aludt, a szokásos kicsavarodásával, ráadásul egy hajszála sem látszott ki. Inkább folytattam az utamat a konyhába. A hűtőt teljes egészében kipakoltam tej után kutatva. Key meg a helytakarékos módszere az agyamra tudott menni néha. Főleg, hogy azokat a dolgokat, amiket ténylegesen használunk, hátra pakolgatja. Bezzeg az olyan dolgok, mint soju, az elöl van. Egyáltalán egy felbontatlan soju mit keresett a hűtőben?

Most komolyan...

Kivettem egy bögrét, majd beleöntöttem a fehér folyadékot. Szerintem kigúvadt szemekkel bámulhattam a folytonos csorgást, de lövésem sincs...

Mindenesetre, amint megtelt, beraktam a mikróba, míg a dobozt visszavarázsoltam a hűtő legmélyére. Ne csak én szenvedjek, hanem más is. A mikróból kivettem a bögrét, és belekortyoltam a tejecskémbe. Kellemes melegség csurgott végig a torkomon. Aztán megint egy korty, s még egy. Aztán kezdtem visszabarangolni a szobába. Letettem az éjjeliszekrényemre az itókámat, a Kölyköt visszalökdöstem a helyére, majd bedőltem mellé az ágyba. Észre sem vettem, hogy milyen hamar elaludtam.

A nap többi része pedig unalmasan telt, így azt le sem írom.

Choi Minho,

2014. 08. 09.