2. Bejegyzés

Haha, nosztalgikus fotóm ^^

Bocsesz, hogy így abbamaradt a történet bevezetése, de írás közben elaludtam. Nagyon fáradtak vagyunk mindnyájan, ugyanis a bandákat halálra dolgoztatja a vállalat vagy a vállalatok. Ma nincs kedve megszólítani téged, de vedd úgy, hogy köszöntem, rendben?

Nos, ma befejezem a nosztalgiázást, aztán rendes naplóként foglak vezetni holnaptól, jó?

Amúgy most nem történt semmi az elmúlt két napban, majd lehet, hogy kicsit részletezem a semmit, oki?

Nos, ott tartottam, hogy Jinki mellém állt, Minho a szobájába rohant, és hamarosan megérkezett Jonghyun Key társaságában. Mindketten mosolyogva léptek a nappaliba. Key éppen valami viccen nevetett, amit éppen Jonghyun mesélhetett neki.

Waaa, elfelejtettem elválasztani a visszaemlékezést!

Szóval, Key kacagva lépett be.

- Hülye vagy, hyung – nevetett, azonban a látványtól kicsit eltorzult az arca. Orcámon jól látszott egy gigantikus, vörös tenyérnyom, az meg kicsit sem volt furcsa, hogy Onew pólójába kapaszkodva bámultam magam elé. Jól esett az ölelése, jól esett, hogy a fejemet a vállán tarthattam. Megnyugtatott. Szerettem az ő társaságát, és szerettem, hogy foglalkozott velem. Szerettem őt nagyon, csak egy baj volt vele. Az, hogy Onew Onew volt, nem pedig Minho. Nem tudtam soha Jinki hyungra másképp tekinteni. Ő olyan volt nekem, mint egy báty, akire feltétel nélkül számíthattam.

- Mi történt? -  Jonghyun hangjára rémülten felpillantottam. Igen, megijedtem. A nemrég történt események miatt féltem az újabb támadástól. Nem szólaltam meg, ami így elég nehéz volt, mert Onew sem adhatott ki semmilyen hangot.

- Beszélgettem Minhoval, és felkapta a vizet Kai miatt. Tudjátok, ő lesz a szólómon a társam. Nos, annyira kiakadt, hogy üvöltözni kezdett velem, végül felpofozott. Ha nincs Onew, akkor talán már agyon vert volna – mondtam. Key és Jonghyun hirtelen összenéztek. Igazából már ismerték Minhot nagyon régóta, és biztos meglepte őket ez a hirtelen durvulás. Nos, engem is, de ez volt. Minho bekattant, és lényegesen megváltozott. Az eddigi cuki viselkedése már megingott, és visszatért a régi énje.

- Ezt egy kicsit nehéz elhinni – húzta el a száját Jonghyun, mellette Key kicsit elgondolkozva sóhajtott.

- Szerintem lehetséges, hogy megtörtént. Minho mostanában furcsa, és ezt mindenki látja – ezzel a válasszal rukkolt elő, és őszintén szólva igazat adtam neki. Minho megőrült.

- Megkérdezem, hogy mi van vele, lehet, hogy ő teljesen mást mond – Jonghyun éppen elindult volna a szobába, ha Key meg nem állítja egy mondattal.

- Minden patkány bújik vagy menekül, miután megharapott. Nem gondolod? Naná, hogy máshogy fogja beállítani az egész helyzetet, mint ahogy az megtörtént.

- Minhoról beszélsz. Lehet, hogy néha hülye, lassú felfogású, sőt, azt is elismerem, hogy ok nélül be tud dühödni, de Taemint nem pofozná fel csak viccből – igyekezett kiállni a legjobb barátja mellett, ami rendes dolog volt, Minho is biztos értékelni fogja, hogy egyvalaki elhiszi az ő meséjét.

- Mert? Lehet, hogy meghibbant.

- Na, idefigyelj! Téged nem egyszer mentett már ki a szarból, amikor lebetegedtél, nem is engedett senkit a közeledbe, és inkább megbetegedett ő, csak ne rohadj egyedül. Seunghyunnal is inkább összeverette magát, csak azért, hogy téged védjen, én ez a hála? Elfelejtetted azt, amit tett érted, és úgy eleve a bandáért. A legjobb barátok voltunk évekig, és most ellene fordulsz? Honnan veszed, hogy nem Taemin hazudik? Lehet, hogy felhúzta Minho agyát. Az is lehet, hogy totál félreértés az egész – Jonghyun a végére kezdett kicsit bedühödni. Bár az évek eltompították benne a vadállatot, most kezdett belőle is előtörni a múlt. Csak ő már úgy-ahogy tudta ezt kezelni. Meg ő alapból sosem emelne kezet Keyre. Bár megjegyzem, először én is ezt hittem Minhoról.

- Taeminnek mi oka lenne hazudni? Egyértelműen felpofozták őt, és biztosan nem csinálta magának, hiszen akkorák a kezei, mint egy tízévesnek. Úgyhogy, Kim Jonghyun, fáj beismerni, de a haverod nem normális.

- Ja, ilyenkor már az én haverom, mi? De ha neked feltűnik a múltból egy szeretőd, akkor aznap Minho egész napi kényeztetést kap, mert megint megvédett téged. Nem kéne ennyire kétszínűnek lenni. Nem kellene elárulni az egyik legjobb barátodat – megemelte a hangját. Ilyen még szinte sosem volt. Jonghyun és Key nyugisan beszélgettek mindig. Kibum megmondta a frankót, Jonghyun meg bólogatott.

- Nem vagyok kétszínű – háborodott fel Key. Nos, ez tényleg nem lehetett róla elmondani – Már a kezdet kezdetén megmondtam, hogy Minho egyszer ki fog törni!

- Menj a picsába, Key-ah. Megnézem Minhot – azzal Jonghyun bement a szobába, egyenesen a haverjához. Egyértelmű volt, hogy mellette áll ki, hiszen legjobb barátok voltak mindig is, mondjuk Key is a csapathoz tartozott, csak neki volt esze.

Nos, ez volt a hullám megindítása. Innentől kezdve nem hivatalosan szakítottam Minhoval. Alig szólt hozzám, gyakran még át is vánszorgott másik szobába. Jonghyun gyakran vele volt, Key inkább velem, Onew meg beszerzett egy sípot. Először senki nem értette, hogy minek, de aztán rájöttünk. Minden egyes veszekedésnél belefújt. Igazából, valahol megértettem a helyzetét, hiszen leaderként nem állhatott az egyik oldalra sem. Bár elég nyilvánvaló volt, hogy nem Minhot pártolta. Nos, a csapat egyre többet veszekedett, és akárhogy próbáltam megbeszélni Minhoval a dolgokat, mindig elég látványosan került, ami feltűnt az SM Entertainment összes alkalmazottjának is. Pedig elintéztem neki egy meglepetést. Kérvényeztem, hogy a dal, amit először nem akartam, ne csak a dallistában szerepeljen, hanem ez legyen az egész album címe. Hogy miről szólt?

Még egyszer Minho írt egy versecskét, nagyjából akkor, amikor megnyerte a Dream Teamet. Azt hiszem, úgy is szállta meg az ihlet, hogy nagyban büszkélkedett mindenkivel. Ugyebár ott kapta az Ace nevet, és akkor írt nekem egy versecskét, hogy ő csak az én Ace-m akar lenni. Mikor a menedzser is elolvasta, egyből ajánlotta is SHINee dalnak, de ez valahogy elhúzódott, és most megkaptam ezt, hogy nyikorogjam el. Na, tisztázzuk, hogy én nem nyikorgom, de érted, hogy hogyan értem.

Először nem akartam az egészet, mert plagizálásnak tűnt, de végül még albumcímnek is berakattam, hogy tudja ez a hülye, az övé vagyok. Erre tessék! Az albumomat elhordja mindennek, pedig még csak a szöveg van kész, sőt, még az se teljesen. Komolyan, Minho?

Sőt, mindenbe belekötött. Ha mondtam neki a napirendem, belém kötött, ha meséltem az albumomról, belém kötött, ha mondtam, hogy Jongin már tanulgatja a szöveget, belém kötött. Esküszöm, elmentek neki otthonról. Ha megkérdezte, hogy akarok-e vele filmezni, és mondtam, hogy tanulom a dalszövegeimet, belém kötött. Ha elcsent nekem egy sütit, és kirángatott a helyemről, hogy egyem meg, amit meg is köszöntem, majd visszamentem szöveget tanulni, akkor is beszólt valamit. Már kezdtem nagyon unni, hogy folyton megkaptam az olyan megjegyzéseket, miszerint vissza kellene szállnom a földre. A földön voltam, és díjaztam volna, ha Minho nem csesztet folyamatosan, csak azért, mert ő egy tehetségtelen, és hasznavehetetlen tag. Ha ennyire zavarja mások sikere, akkor nem ezt a szakmát kellett volna választani, hanem egy teljesen másikat. Mondjuk valami olyat, amiben nincs versengés. Bár, elvileg Choi Minho soha nem veszít, most mégis sikerült neki. Egyszerűen nem ért semmilyen zenei dologhoz, és kész. Nem értem őt. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ő jól sportol, meg színészkedik. De énekelni nem tud, és pont. Ez most olyan, mintha megkérnék egy halat meg egy macskát, hogy másszanak fára. Nem hiszem, hogy a halnak menne… Minho is ilyen. Jó, lehet, hogy ez most kicsit nyersnek tűnik, de be kell ismerned, hogy ő az egyetlen pótolható tag.

Lehet, hogy bunkón hangzik, de így van. Jó, nem akarom őt kipaterolni a bandából, de Minho tényleg visszafoghatná magát, és díjaznám, ha belátná, hogy én vagyok a jobb.

Nemsokára azonban valami olyan dolog történt, ami egy utolsó rúgás volt. Te is tudod, hogy miről beszélek, én is tudom, hogy miről beszélek, de ha esetleg ötven év múlva (Te jó ég, akkor már hetven éves leszek!) el akarom olvasni, vagy csak kézbe kerül, akkor lehet, hogy már nem fogok emlékezni bizonyos dolgokra… bár erre biztosan. Hiszen ez volt életem legrosszabb napja. Mert szerettem, szeretem, és szeretni fogom Choi Minhot, míg világ a világ.

Szóval, otthon voltam a fiúkkal. Jinki filmezett, én tanulgattam, Jonghyun bóbiskolt a fotelban, Key pedig csatlakozott a leaderhez. Tényleg mindenki megvolt. Éltünk, és virultunk, egészen addig, amíg haza nem jött Minho. Music Core forgatáson volt, és egész idáig nyugiban ültünk. Key kutyusai azonban egyből farok csóválással jelezték Minho érkezését. Ösztönösen összehúztam magam a kanapén, ami a többieknek azonnal feltűnhetett.

Onew leállította a filmet, Jonghyun felkelt, Key pedig védelmezően elém állt.

- Szia – köszönt a vezető, mikor belépett ő. Kicsit meg volt izzadva, arca gondterheltnek tűnt, és normális esetben odajött volna hozzám, hogy megcsókoljon, utána leült a kanapéra, az ölébe húzott, a derekamat átölelve pedig mesélni kezdett a műsorról. Ez egészen addig ment, amíg be nem jött a szólóalbumos dolog. Igen, még Naeun alatt is megtartotta ezt a szokását.

Csak mostanában nem csinálta. Zavart, és bántott, de nem tudtam mit tenni a dolog ellen.

- Sziasztok – komoly hangja volt, ami eleve megijesztett. Azonban, mikor tekintete találkozott az enyémmel, és a szemembe nézett, tényleg félni kezdtem. Szinte megigézett a szemeivel – Taemin-ah, beszélnünk kell. Kettesben, négyszemközt.

Megremegtem. Félve pillantottam körbe.

- Legyetek itt kinn, mi bemegyünk a szobáinkba – Key a szavaihoz híven azonnal felpattant, és Onewt karon ragadva berohant a Jonghyunnal való közös szobába. A párja is utánuk ment, így tényleg csak kettesben maradtam vele. Igazából rettegtem tőle. Bár mást jobb volt a helyzetem, mint legutóbb, Minho simán megverhet, ha nagyon akar, és nem tudnék ellenkezni. Ennek az volt az elsődleges oka, hogy kiskorában megtanulta kifejleszteni a néma gyilkolást. Nem túlzom el, tényleg nagyon sok gyereket szadizott anélkül, hogy az megmukkant volna.

Nem azért, mert nem akart megszólalni, hanem mert nem tudott.

- Mit szeretnél mondani? – jobban összehúztam magam, de sajnos ez volt a maximum. Szemeimmel láttam, amint leült velem szembe a fotelba. Nagy szemeivel végignézett rajtam, és szinte éreztem, hogy kicsit hülyének nézett.  Jó, kicsit nagyon.

- Te mi a ló tüdőt művelsz? – kérdezte döbbenten. Felsóhajtottam, és félénken elengedtem magam. Először csak felpillantottam, aztán kicsit engedtem a testtartásomon. A lábaimat letettem a földre, kezeimet hagytam magam mellett elernyedni. Sőt, kicsit ki is húztam a hátam, így máris nyugodtabbnak, és határozottabbnak tűntem. Pedig egyik sem voltam. Féltem Minhotól, féltem attól, amit tenni fog velem. Féltem, hogy bántana, hogy szadizna.

- Bocs, kicsit… félek… - nyögtem ki ezt a három szót. Tudom, hogy ezzel lovat adtam alá, ugyanis ha valakitől félsz, akkor pont nem az a cél, hogy el is mondd neki. Az inkább egy ösztönzést ad neki arra, hogy jobban csinálja azt, amit. Elvégre ő élvezi a kínzást, a te kínzásodat, de már kimondtam azt, amit ki kellett mondanom. Félve néztem a nagy, mélybarna szemeibe. Minho haragudott rám, kigúnyolt, bántott, szadizott, húzta az agyam, de mégis szerettem. Elvégre ő volt az első szerelmem, az pedig sosem múlik el. Úgy meg főleg nehéz, ha alapból együtt laksz vele.

- Bocsánatot szeretnék kérni. Nem akartalak megütni, kicsit elborult az agyam és olyat tettem, amit nem kellett volna. Bocsánat – a végén sóhajtott egyet. Kellemesen csalódtam benne, és eléggé meg is lepődtem. Minhoból most mindent kinéztem jelen pillanatban, csak azt nem, hogy bocsánatot kér. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak neki. Bocsássam meg a tettét? Vagy ne?

Kicsit vacilláltam. Féltem tőle, és féltem elmondani, hogy nekem mennyire rosszul esett a pofon.

- S-semmi… semmi baj – dadogtam össze-vissza. Na jó, ez már érdekes volt, főleg, hogy nem is azt akartam mondani, mint amit mondtam. Igenis, haragudtam Minhora, és kegyetlen volt az, amit tett velem féltékenységből.

- Akkor megnyugodtam – sóhajtott kicsit megkönnyebbülten.

- Ennyi? – kérdeztem döbbenten. Ugye nem ezért zavart be mindenkit a szobába?

- Természetesen nem, csak ezt szerettem volna tisztázni elsőként – válaszolta, és éreztem, hogy megállt bennem a levegő. Gonosz volt, elvégre most hirtelenjében tényleg nem tudtam, hogy mit szeretett volna közölni velem. Elvégre, lehet, hogy most békültünk ki, nem? Reményteli szemekkel néztem rá, de sajnos ez nem hatott. Minho felsóhajtott, és éreztem, hogy majd most jön a baj. Megijedtem tőle, a helyzet ugyanis egyre komolyabb lett, és egyre jobban éreztem, hogy valami olyan dolgot akar mondani, amit nem kellett volna. Azt hiszem, nem most mondom el neki, hogy jelentkeztem egy másik műsorba is, amiben megint csajozni fogok, bár eddig még semmi sem biztos. Azt hiszem, megver, felpofoz, és kivág az erkélyről. Mondjuk, még nagyon sokat kell rá várni, mire elkezdődik, addigra már az albumom is meglesz szerintem.

- Mindent értek – biccentettem. Minho a szemeimbe nézett. Még akart valamit mondani, és ez megijesztett.

- Taemin-ah, ez így nem mehet tovább – felsóhajtott, azt követően pedig két kezét a szája elé tette ketrecként. Huh, ezt nm tudom most hirtelen másképp elmagyarázni, de remélem, érted, hogy mire gondolok. Mint amikor valaki belelehel a tenyerébe, hogy melegen tartsa azt, vagy nem is tudom. ÁÁ, ezt ilyen idegállapotban nem tudom elmagyarázni!

- Mire célzol ezzel? – a szemeim összeszűkültek, és összeráncoltam a homlokom. Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy mit fogok kapni a sminkesektől.

- Figyelj, nem tudom, hogy mi lett velünk, de romba dőlt a kapcsolatunk. Túl fiatalok voltunk, Kölyök, mikor ezt elkezdtük, és elhibáztam azzal, hogy egyáltalán összejöttem veled. Ne értsd félre, a legjobb éveim voltak, de ez… ez nem megy. Felnőtt férfi vagy, kezdenek érdekelni a lányok, vagy más fiúk, élni akarsz, és a körülményekhez képest szabad lenni. Ebben azonban meggátollak, és mivel annyi minden történt már, azt hiszem, ideje elengednem téged. Mi nem illünk össze, csak túl sokat volunk összezárva. Megváltoztál, Taemin-ah. Lehet, hogy kívülről egy csodálatos, szexi, és tökéletes fiú lettél, azaz férfi, de sajnos a belsőd is megváltozott, és én a kicsi Kölyköt szeretem, akit meg tudok védeni, aki cukin bújik hozzám, aki kicsi. Érted? Már független felnőtt vagy, nincs rám szükséged, és éppen ezért érzem úgy, hogy ennek itt és most vége – végig a szemeimbe nézett. Rezzenéstelen arccal nézte végig, amint a szemeimben könnyek gyűltek össze, és ahogy lassan lefolytak a könnycseppek.

- Hyung, nem hagyhatsz el, szükségem van rád – suttogtam, de nem hatott. Hiába mondta, hogy még szeret, tudtam, hogy nem volt igaz. Hazudott, mert neki a gyerek tetszett, nem én. És ezt most bevallotta. Sírva rohantam ki a nappaliból, be az egyik szobába, és zokogtam. Valaki magához húzott, átölelt, és hagyta, hadd sírjak a vállán. Onew volt az, megismertem az illatát. Arcomat a vállába fúrtam, hogy biztonságban érezhessem magam.

- Szakított velem. Kidobott – zokogtam, de ő csak ölelt, és azt hiszem, hogy ez jót tett nekem.

Nos, így történt ez a szakítás. Tudom, a bunyó rosszabb volt, de inkább verjen agyon, mint még egy ilyen. Elvileg férfi vagyok, vissza tudok ütni, ebben igaza volt Minhonak.

Hogy mi történt ezek után? Nos, összeomlottam, egész nap sírtam, és még a menedzser sem tudott kiimádkozni a szobából. Minho átköltözött az egyedüli szobába, Jongkey együtt aludt, Jinki meg beköltözött mellém. Persze, széttoltuk az ágyakat, de így is különös volt. Persze, azt hiszem, rossz értelemben. Szerettem volna Minhot magam mellett tudni, de nem lehetett. Talán emiatt mindenkit elutasítottam magam körül. A színpadon, meg a műsorokban jópofiztam, de amúgy senkit nem engedtem rendesen közel magamhoz. Ekkor jött az újabb ötlet. Egy olyan zseniális kreálmány, amely a világon nincs még egy. Ráadásul egyenest a menedzser mondta ezt!

Nos, ugyebár ezt még nem biztos, hogy mondtam, de járnak hozzánk pszichológusok. Ez elsősorban azért van, mert túl vagyunk hajszolva, távol a családjainktól, magánéletünk nulla, meg egyéb ilyenek, és ahhoz, hogy ne kapjunk idegösszeomlást, meg hasonlókat. Nos, a zseniális menedzser szólt az én pszichológusomnak, hogy kezdjen velem valamit. Egyébként pont öt van, és ezt majdnem csak mi engedhetjük meg magunknak. A többi bandában általában kettő-három emberen osztoznak a dokik, de a mieink már szintén kezdenek megkattanni tőlünk, meg az F(x)-től, mert kettő ott van, három meg a Super Juniornál is tevékenykedik. Megjegyzem, biztos utálják már a munkájukat, a SuJu-ból ugyanis folyton váltakoznak a dokik. Érdekes, nem?

Hogy mi volt a pszichológusom reakciója?

Megvett nekem egy naplót, kulccsal, meg pici lakatocskával, a kezembe nyomta, és azt mondta, hogy kezeljem barátomként, írjak le mindent, mert ő sosem fogja visszamondani senkinek. Ettől függetlenül persze rendszeresen beszélget velem, elmondom neki minden bajomat, ő meg homofób létére igyekszik teljes mértékben megérteni engem. Persze, tisztában van azzal, hogy a banda nyolcvan százaléka meleg, de tulajdonképpen a nem idolok között szinte alig vannak olyanok, akik a saját nemüket kedvelnék. Vannak, csak kevesen.

Szóval, így lettél te, kicsi naplóm, remélem, tetszett neked ez a nosztalgiázás. Innentől kezdve mindig elmesélem, hogy mik történtek, mi van az Ace-szel, mert ez lesz az albumom címe. Ace, mint Choi Minho, kinek ez a dal, nem is, kinek ez az egész album szól. Innentől megkezdődnek az újabb veszekedések, meg minden egyéb. Jó, nem látok a jövőbe, de tudom, hogy ez lesz. Hogy honnan? Mert Minho részéről ezzel még közel sincs vége mindennek, Onew ki fog állni mellettem, Jonghyun Minho oldalán lesz, Key meg az enyémen. A háború még csak most fog megkezdődni, és lehet, hogy a SHINee már sosem lesz olyan fényes, mint volt.